„Jack London példája tettekre sarkall, amire manapság nagy szükség van. Néha valamiféle erőtlenséget érzek az emberekben” – mondja Centauri, az immár tíz éve álnév mögött rejtőző magyar író. Centauri a nagy előd által ihletve most, a januári, téli Magyarországon vándorolt keresztbe-kasul, a véletlenre és az emberek jószívűségére bízva magát. Húsz nap alatt kétezer kilométert járt be, miközben aludt barlangban, autómosóban és a befagyott Balatonon is. Centauri a napokban jelentette meg legújabb regényét, a Jákob botját, amely Jack London fiatalkorát mutatja be. Regényéről, téli kalandjáról és az emberek természetéről beszélgettünk az íróval.

Centaurinak, a tíz éve álnév mögött rejtőző magyar írónak hétfőn jelent meg negyedik műve, a Jákob botja a Magvető kiadónál. A regény Jack Londonról szól, aki akkora hatással volt a magyar követőjére, hogy utóbbi a könyvön kívül egy húsz napos emléktúrával is tisztelgett az éppen száz éve elhunyt író előtt. Az útra Centauri  5000 forinttal, 5 deci vízzel, 5 csomag zacskós levessel, 5 doboz dohánnyal, 5 deci Jack Daniel’s-szel és 5 tábla csokoládéval indult. Egyébként az emberekre bízta sorsát.

Az író követői a Facebookon szavazhatták meg, merre vegye az irányt, hol mennyi időt töltsön, sőt meghívóikkal megmenthették az írót a szabad ég alatt alvástól vagy éppen az éhezéstől. Így tett meg a vándor húsz nap alatt kétezer kilométert - főleg autóstoppal -, miközben aludt a befagyott Balatonon egy hajó gyomrában, barlangban, gyerekszobákban és autómosóban is. A kimerítő túra után immár egy kényelmes kávézóban beszélgettünk az íróval.

Miért pont Jack London?

Nyolc évvel ezelőtt nehéz helyzetben voltam, akkor került a kezembe Jack özvegyének visszaemlékezése. Előtte alig tudtam valamit az író fiatalkoráról: jobbára csak a híres és gazdag, az aranyásó Jacket ismertem. Ekkor szembesültem azzal, hogy ez az ember brutális küzdelmeken ment át, tizenkilenc éves korára végigcsinált egy teljes életpályát. Dolgozott gyárban, volt kalóz, pandúr, tengerész, ült börtönben, írt, tanult, rabolt, szeretett, küzdött, elbukott. Az a mondat írja le ezt legjobban, amit Mrs. Jack London könyvének előszavában olvashatunk: Jack London ezt a hihetetlenül színes és kalandos életet nem írta, hanem élte.

Jó volt nyolc évvel ezelőtt arra gondolni, hogy ő nálam jóval nehezebb helyzetben sem adott fel semmit. Jack példája tettekre sarkall, amire manapság nagy szükség van. Néha valamiféle erőtlenséget érzek az emberekben. Értelmetlen terheket visznek egy életen át, ahelyett, hogy leraknák őket, ahelyett, hogy megküzdenének önmagukért. Jack nem egy makulátlan hős, de addig-addig küzdött, amíg el nem ért egy másik, jobb életminőséget. Én hiszek az olyasfajta irodalom érvényességében, ahol az irodalom nem csupán esztétikai kategória, hanem a pragmatikus elme számára is fontos mozgósító erő.

De miért kell ezért útra kelni szinte üres zsebbel?

Írtam egy regényt Jack London ifjúkora alapján. Hosszú könyv és egy erős erőltetett menettel értem a végére. Nem akartam tíz évig dolgozni rajta – az első sort így is nyolc éve írtam le –, ezért az utolsó öt hónapban napi tizennyolc órát dolgoztam, szombat-vasárnap is. Talán emiatt a regény befejezése után se tudtam igazán leállni. Gondoltam, ezzel az úttal a regényírást is lezárhatnám, másrészt tisztelegni szerettem volna Jack előtt, mivel ez évben lesz halálának századik évfordulója.

Már nyáron, a regény vége felé járva is a fejemben motoszkált az ötlet. Korábban is közlekedtem stoppal, és időről-időre eszembe jutott: mi történne, ha oda mennék mindig, ahová az első autó visz. Jack London a csavargó időszakában sose tudta, hol köt ki estére, hiszen például a rendőrök elől menekülve egyszerűen felugrott az első vonatra, és csak később szembesült azzal, merre is tart voltaképpen. Az ő országúti időszakában a bizonytalanság volt a legmeghatározóbb. Ezt az állapotot hoztam létre az emléktúra során.

Január nem a legalkalmasabb hónap a vándorlásra.

Azért választottam január 12-ét az indulás napjának, mert ez Jack születésnapja. Azonban jó ideig hezitáltam, tényleg belevágjak-e. Az utolsó lökést egy vita adta meg. Egy ismerősöm kétségbe vonta az igazamat, amikor azt állítottam, hogy bármerre járok is, mindenütt találok nyitott, szabad, és segítőkész embereket. Rövid vita volt, azt hittem, nincs is jelentősége, de másnap, amikor már egyedül voltam, dühös lettem. Úgy gondoltam: jó, nem vitázom, inkább utánajárok a kérdésnek nagyban. Megnézem januárban, a legsötétebb, leghidegebb, legrosszkedvűbb hónapban, hogy vajon segítenek-e vagy az útszélen hagynak az emberek.

Mit tapasztalt?

Számoltam rossz és jó forgatókönyvvel is, de végül meghökkentően jó tapasztalatokkal tértem vissza, és sok segítőkész, igazán nagyszerű emberrel találkoztam. Nem beszélve arról, hogy néha olyan jack londonos lett a túra, mintha egy marketingcsapat tervezte volna meg a részleteket.

Jack fiatalkorát a hajózás határozta meg. Az új regényemben, a Jákob botjában is jelenős szerephez jut a tengerészélet, a hajózás; de álmomban se gondoltam volna, hogy mindjárt az út elején egy hajón találom magamat, hogy egy jégbe fagyott kis vitorlás kabinjában töltöm a harmadik éjszakát, másnap pedig szélviharból kell kimenekülni a jégtáblákkal teli Balatonról. Nem tettem mást, csak stoppoltam az olvasók által a facebookon megszavazott irányba az M7-esen, mire épp olyasvalaki vett fel, aki vitorlázni indult januárban.

Nem lehet könnyű egy ilyen túrára becsomagolni.

Napokon át szortíroztam, mégis 46 kilós lett a málha. Tényleg számolnom kellett a legrosszabb eshetőségekkel is. Nem csak azzal, hogy sokat leszek a szabad ég alatt éjjel, hanem azzal is, hogy egy idő után nem lesz mit ennem. Végül is nem éheztem, holott egyszer sem kéregettem. Elmondtam, mi járatban vagyok, és az emberek segítettek. Még egy kávét se kértem, soha. Tényleg nem. Viszont elfogadtam mindent, amit önként adtak.

Milyenek voltak az első lépések?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Meszleny Zit, Fesztival.mandiner.hu, 2016. márc. 3.