Cserna-Szabó András új könyve olvasható regényként, de akár novellafüzérként is, melynek végén, akár egy krimiben, trükkös csattanó adja meg a választ kínzó kérdéseinkre? ? áll a Magvető könyvajánlójában, melynek első felével tökéletesen egyetérthetünk, de: az utolsó elbeszélt láncszem frappáns befejezése (lásd a címben) bezárja ugyan Cserna-Szabó Pusziboltját, abban azonban kételkedem, hogy választ kapnánk kínzó kérdéseinkre. A szerző verbális utasellátása viszont mindenért kárpótol.
Novellafüzérnél több ? önmagukban az egyes darabok kevesebbet adnak, mint együtt, önálló címük sincs (23 kisebb-nagyobb szerepet kapó szobor, 27 csak számozott ? plusz a számtalan bevezető ?, írt emlékmű), kisebb kínzó kérdéseinkre egy másik részben kapunk többnyire csattanós választ (például Szignál Három miért Négy!?); regénynek pedig túl laza, bozontos, csapongó, szerteágazó, azaz nem troli; de a műfaji tépelődésen hamar túlteszi magát az ember, ha kinyitja a Pusziboltot.
?Én meg az Utasellátó irodalmi változata vagyok. És ez egyáltalán nem tréfa. Mind utasok vagyunk, s egész földi utunk alatt másra se vágyunk, csak hogy valaki (mint egy nyílt sebet) ellásson bennünket. Mindenki megkapja, amit érdemel. Megdöglik a végén? ? vallja a szerző Fél hét című regénye kapcsán. Nos, a verbális Utasellátó a műben több szinten és élethelyzetben is ellát minket: olykor Vénusz matató ujjai közt találhatjuk meg a boldogságot, ám jóval többször rossz végünk lesz a nagy boldogságkeresésben; elveszítjük a végtagjainkat, agyunk-koponyánk egy darabját, szerelmünket, pengeéles pontosságunkat, meg sem született gyermekünket, nem tudjuk elkezdeni életünk főművét stb. ? úgy ellát tehát, hogy arról kódulunk.
Pedig utazni jó, szép vagy rongyos tájak, régi-új arcok, pincérlányok, megismételhetetlen találkozások. A régi Utasellátó sem volt azonban fenékig tejfel ? ahogy a Puszibolt hőseinek élete sem. Egy kis-nagy városba csöppenünk, ahol van troli, villamos, de alapjában véve mégis kisvárosban utazunk emberöltőnyi időben és fától fáig helyett kocsmától kocsmáig, szobortól szoborig térben, nekem pedig nem nehéz beleélnem magam a történetekbe, hiszen épp ifjúkorom életterepén, Vácon nyit ki, zár be a bolt. ?A legnagyobb Vácon élő szentesi író? néhány szereplőjét bizonyára ismerném, ha életsíkjaink fednék egymást. Csak sajnálhatom, hogy a húsz évvel ezelőtti város lüktetését, napjait a Piac kocsmai Verával; a Fürdő (104-es) kocsma Kásájával, aki pohárszedegetés közben egy italért tett fel néha meg sem válaszolható műveltségi kérdéseket; a resti kitűnő lángosával (nem volt káposztás) és az utas baját ellátó sörével nem rakhatta boltja polcaira.
Cserna-Szabóról sok mindent lehet állítani, csak azt nem, hogy az által leírt élethelyzeteket nem ismeri, erre jó példa legutóbbi nagyobb lélegzetű műve és tálalása is (Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan ? gyakorlatilag a katzenjammerológia kézikönyve). Hol van a szerző a történetekben? ? kérdezhetné az olvasó. Széplelkű recenzensként írhatnám, hogy búvópatakszerűen fel-felbukkan, de mivel nem vagyok az, és a kifejezés végképp nem illik a Puszibolthoz sem, így csak azt állapíthatom meg, hogy hol narrátorként, hol névtelen vagy neves (dr. Emlék Bundás ügyvéd; ?ki bánatot sosem ismert, az a boldogságot meg sem érti?) mellékszereplőként, se kívül-, se belülállóként, (emlék)képeket rögzítő és lejátszó üzemi kameraként tekint az eseményekre.
Olyannyira ismert és megdöbbentően ismeretlen hús-vér embereinek történetei a színes és tragikus mindennapokban játszódnak, Vácott, Szentesen, az Erzsébetvárosban vagy akárhol, ahol a boldogságot, a kisebb és nagyobb örömöket, az élet értelmét hajszolják az egyszeri és megismételhetetlen emberek. Hogy a történetek majdnem mindig szürreáliába torkollnak, arról a szerző is tehet, de főleg a kisbetűs élet.
A mikszáthi anekdotázó, krúdys (meg is idézi a könyvben) élethabzsoló, részletező elbeszélő irodalmi vonallal jól összeillik a műben a szókimondó, nyers, néha brutális, (fekete) humoros nyelvezet. A könyvesbloggal joggal egyetérthetünk, hogy a tavalyi év legjobb elbeszélőjének Cserna-Szabót választotta (az első mondatos értékelésével már nem annyira, nekem a Cserna-Szabó-féle felütések jobban tetszenek: ?Egy nő miatt volt az egész, persze.?). Abban kispályás-kisvárosi irodalomfogyasztóként nem tudok állást foglalni, vajon a szerző nem ragadt-e bele ebbe az általa kedvelt (és mások által is: néhány hónap után már az utánnyomását olvasom) életrajzolásba, szétszórtságba, stílusba (lehet, hogy másfelé nem bír menni?), mint Tarján Tamás fölveti. Nekem maradnak a kifogyhatatlan beszélőkéjű szerző roppant szórakoztató, legtöbbször unikális (nota bene az Unicum, de például a Valentin-biznisznap eredete is szóba kerül), néha ismert (a legyes és a jógis poén több évtizedes) történetei, és az sem kevés. ?Színes, szinkronizált, szélesvásznú világ? ismerszik meg a Pusziboltban, ahogy hentese fogalmazná. Baranyai András szép borítója pedig az egyik korábbi munkájára emlékeztet, ?Spiegelmann Laura? Édeskevésére, hasonló színek, fekvő nő, de most égi habokban, hőlégballonnal ? nem veszem ki, hogy a Nyolcfejű Sárkány-e, vagy mégis potyka lenne?

Forrás: Papiruszportal.hu/terminator