Kollár-Klemencz László írásai hrabali figurákat mutatnak örkényi helyzetekben. Szívmelengető balfaszkodásokról szólnak. Meg arról például, hogy milyen úton lenni, folyton valamit intézni, alkukban méretni meg. Hogyan érdemes kandisznót, tanyát, sportcipőt venni, hogyan kell sajtot készíteni, hogyan lehet szerénnyé válni. Megmutatják, miért szükségszerű szertartásokat végezni és miért esik jól félkomoly üzleteket kötni. Arról sem hallgatnak, hogy milyen hibázni. Pálinkát felvizezni, sunyítani, remélni. Bízni, de azért kételkedni is, az időhöz pedig türelmesnek lenni. Érdeklődőn, bátran és kedvesen próbálni meg viselkedni (a kecskék közül is az a szimpatikusabb, amelyik ilyen). Vagyis hát, lenni. Mondhatnánk tehát, hogy a Miért távolodnak a dolgok? a tevésről és a levésről beszél.
A tevés – érvel a könyv – tartalommal tölti föl a levést. Persze, ez még nem nagy nóvum. Hogy a foglalatoskodás a melankólia ellenszere, már Coelho előtt is tudták, ahhoz viszont, hogy az ideiglenes az új állandó, minden korban viszonyulni kell valahogy. Nem csak Kollár-Klemencz főhőse tud nehezen hozzászokni, nekünk, olvasóknak is „[e]zt a bizonytalan, se eleje, se vége érzést kell belakni.”
Az egész kötet mintha arra kérdezne rá, hogy szükségszerű-e a felgyorsult élettel lépést tartanunk. Az első szövegben egy siető kakukkosóra javíthatóságáról olvasunk, de voltaképpen mintha végig a lassúság lehetőségeiről tudakolódna az elbeszélő. Ahelyett, hogy a rohanás ellen szólalna fel, azt mutatja inkább meg, hogyan lehet a tempó közelében, de a bűvkörén kívül élni. Dolog így is akad mindig. Metaforátlan megfigyeléseket tenni például a bennünket körülvevő mikrovilágról. Leírni mindent, pontosan.
Hát akkor lajtsromozzunk, ahogy a könyv teszi. Lopjunk leselejtezett angyalszobrot a temetőből, kívánjunk meg melleket, kandallómeleget. Vegyük észre az egyszerű szépet. Figyeljük meg, amit a főszereplő, Toszka figyel. Nem kell mérnöki precizitással tennünk, bólintson be olykor az éberség, fáradjon az elme, legyenek részek, amik leblendével, kipontozva érnek véget. Akárcsak Kollár-Klemencz impresszionisztikus, keserű-víg prózájában. Ilyesmiket kínál ugyanis ez az állandó ideiglenességről szóló likacsos türelemregény.
A fejezetei Tahitótfalun, Mindszentkállán, Újlengyelben, Szigligeten, Újhartyánban és Szentendrén játszódnak. Kocsma előtt, út szélén, udvarokon, tanyán, zömmel szabad ég alatt. Ha nem, akkor autókban ülve. Kipufogott benzingőz keringeti a keserédes elmúlás- és örömköröket, az évszakok és a táj pedig díszletezik a jeleneteket. Nem fix sem tér, sem idő.
„Toszkának meg a vendégeinek nincs is nagyon olyan hely, ahol ők helyiek lennének, ezért minden alkalomszerű” – olvassuk. A Miért távolodnak a dolgok? a szűnni nem akaró alkalomszerűség megragadásában a legerősebb. Toszka – a szerző „lírai alteregója”, ahogyan Grecsó Krisztián nevezi – drámákhoz és mindennapokhoz, kistelepülési életekhez lopózik közel. S bár feltehetően ebbe a világba igyekszik, ki is lóg azért belőle. Épp emiatt képes az ábrázolt helyzeteket roppant érdekes szemszögből láttatni. Kint is van, bent is. A peremvidéken lavíroz. Úgy fest, ismeri e szűk sáv működésének törvényszerűségeit, a nüanszaira azonban nem minden esetben érez még rá.
Toszka figurája esendő. Nyughatatlan jámborság jellemzi. Érti – azt hiszem –, hogy a kulisszák mögött mi zajlik, még ha nem is mindig kiváncsi rá. A rosszba nehezen törődik bele, gyermekien ragaszkodó, vágyak irányítják többnyire. A szép ígérete érdekli. A kifaragatlan fában, kőben, az átszabandó bőrmellényben rejlő. Amivel dolog van elvégre – ide jutunk ismét –, az a fontos. A pepecselés, a bíbelés. Meglehet, néha a rövidebb utat választaná, az egyszerűbb megoldás felé menne, de aztán észbe kap, és igazzá hazudja vissza a valótlant.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szénási Zoltán, Újforrás.hu, 2016. márc. 14.