 Egy csavargó író: gépelés után jólesik a kaszálás. Interjú Centaurival (Vasárnapi Hírek)
(kiadvány: Jákob botja)
Egy író, aki bár személyében rejtőzködik, írásaiban és tetteiben nem rejti véka alá véleményét. Centauri Jack Londonról írta frissen megjelent regényét, és az amerikai klasszikus szerző emlékére maga is nekivágott az országútnak. Menet közben pedig találkozott az olvasóival. Ahogy az irodalomban, úgy a mindennapi életben is a szabadság lehetőségeit keresi, és meg is valósítja. A jobb életminőség mindig csak egy lépésnyire van tőlünk – vallja –, legyen annyi erőnk, hogy meglépjük. – Jack London születésének 140. évfordulóján, 2016. január 12-én egy majd’ félmázsás málhával megpakolva, mindössze 5000 forinttal a zsebében kiállt az út szélére stoppolni, hogy 20 napig keresztül-kasul bejárja Magyarországot. Miért vágott bele ebbe a kalandba? – A legfőbb motivációm a kíváncsiság volt. De az is több rétről fakadt. Amikor Jack London fiatalkori élményeit elmesélő regényemet, a Jákob botját írtam, újra felszínre bukkant egy évtizedes ötletem, mi lenne, ha nem célirányosan utaznék, hanem arra hagyatkoznék, aki az autójával felvesz, és nekem is az lesz az úti célom, mint neki, így jutnék el egyik helyről a másikra. Akárcsak a maga idejében Jack, aki tizenévesen becsavarogta Amerikát. Akkoriban az volt a szokás, hogy a jómódú házaktól kocsit küldtek a heti pár alkalommal érkező vonathoz, és a leszálló vándorokat meginvitálták. Asztalhoz ültették, megetették, megmelegedhetett, lefürödhetett, elbeszélgettek vele. Mert ugyan az egymást akár hátulról is lepuffantós western időszak után voltak, de még minden család emlékezett arra, milyen is volt szekérrel átkelni a keleti partról a nyugatira, élt bennük az élmény – és a szolidaritás az úton levőkkel. És én az az ember vagyok, aki ha valamit a fejébe vesz, bármilyen bagatell ötlet, nem tágítok, kipróbálom. – 120 éve a kalandvágyókat azonban mindenféle kényszerek hajtották… – Jackéket például egészen konkrétan a rendőrök, mert loptak-raboltak is az útjuk során. Én ilyet egyáltalán nem terveztem. Ellenben úgy találtam ki, hogy az út során a bizonytalanság legyen a fő tényező, hiszen a csavargók sem lehettek biztosak benne, várja őket valaki a vonatállomáson, lesz fedél a fejük fölött, étel a gyomrukban aznap. Ezért készültem föl alaposan, elöl egy hátizsák, hátul a másik – minikonyha, ponyva, anorák, hálózsák, laticel –, mert lehet hó, mínusz 20 fok, és akár az erdőben kell aludnom. A legrosszabb forgatókönyv szerint a kutyát nem fogja érdekelni, hogy valaki bekattant, és nekivág egy Jack London-emléktúrának. – Próbára tette hát önmagát, miután befejezte a regényét, ami a héten került a boltokba, de kerek évfordulója volt januárban Jack London születésének, ahogy megünnepelhette azt is, hogy most 10 éve jelent meg az első publikációja – minden egybevágott. Ám még mindig tamáskodok afelől, hogy mindez elégséges volt az útrakeléshez. – Volt, aki mindezt marketingfogásnak vélte a regény megjelenése kapcsán. Utólag mondhatom, annak sem utolsó, de mindez véletlenszerűen esett egybe, és az út egészen másról szólt. A kíváncsiságom túlmutatott rajtam: egy beszélgetésben azt állították, hogy amikor nyitott, szabad, segítőkész emberekről írok, a képzeletemből szalajtom őket – bizonyítani akartam, és megbizonyosodni róla, hogy ez nem így van. – Ehhez nem mindennapi módját választotta az író-olvasó találkozóknak. Épp ön, aki nem lép a nyilvánosság elé. Hogy keresztezték mégis egymás útját? [...] Megjelent a 2016. március 5-i lapszámban 2016-03-24 18:39:00
|
 |
|
