INTERJÚ SZANISZLÓ JUDITTAL

Szaniszló Judit sztárbloggerből lett elsőkönyves szerző. Beenged című sajátosan személyes hangvételű, őszintén kitárulkozó, egy a harmincas éveiben járó nő mindennapi problémáit rendkívül érzékeny módon körüljáró kötete 2016-ban jelent meg a Magvető Kiadónál. A szerzővel Sirbik Attila beszélgetett.

– A szabadság akarása saját magunk megfigyelésével kezdődik?

– Igen. Amíg nem tudom, hol vannak a határaim, addig nem tudom, mit kéne átlépnem magamban. Ki kell tapogatni, jól meg kell szorongatni ezeket a korlátokat – vagy ha már szabadság, és annak hiánya: rácsokat –, és felmérni, én, Szaniszló Judit, hol férek ki közülük. A végeredmény általában ugyanaz. Sehol. Viszont addig az utat úgy és annyiszor teszem meg, ahogyan és ahányszor akarom.

– A kötet szövegeiből sok helyen kiolvasható egyfajta öngyűlölet. Ez bizonyos tekintetben koncentrált befelé élést is jelent, legalábbis a figyelem intenzív önmagunk felé fordulását. Ez kiegyenlíthető az önzéssel, vagy árnyaltabb a dolog, van ebben egy adag rácsodálkozás is?

– Folyamatos rácsodálkozás és gyónás egyszerre. Miközben mást sem csinálok, mint a magam korlátolt, ebbe a testbe és tudatba bezárt módján rácsodálkozom a világ borzalmasan egyszerű sokrétűségére, nem tudok mást tenni, mint magamon belül maradni. Nincsen ebben semmi magasztos, sőt. A szövegeimben napról napra ugyanazt a traumát élem át, és ezért folyamatosan elnézést kérek: a világ is csak én vagyok, bármennyire is igyekszem kitágítani azt.

– Fontosabb számodra a szereplőid, figuráid létezése, jelenléte, mint maga a történet, amelynek részeseivé válnak?

– Nem hiszem, hogy a kettő szétválasztható, viszont sokszor tényleg lehet, hogy túl kevés a történet, amiről írok. Radnóti Sándor tette egyszer szóvá, hogy kitágítom, kimerevítem a pillanatokat, és így mint egy lassított felvételt játszom le az alig valamilyen akcióval rendelkező jeleneteket. Nem hiszem, hogy ez egyedülálló dolog lenne manapság, viszont úgy tűnik, én tényleg nem nagyon tudom másképp csinálni. Akkor sem, ha magamról írok, vagy a közvetlen környezetemről, és akkor sem, ha félig kitalált ismeretlenekről. A figurák létezése, a magam létezése is már önmagában egy történés. Az egyik barátnőmnek szoktam néha mondani, amikor magyarázatot követel arra, miért történik ennyi értelmetlen hülyeség velünk: a világon semmiből nem következik semmi, és a világon semminek semmi értelme. Ez mantra. Szeretném én is elhinni. Ha ezt tényleg és őszintén elfogadja az ember, már semmi sem félelmetes, legkevésbé pedig az, hogy mindennek vége van egyszer. Ez felér egy kisebbfajta (?) megvilágosodással.

– Az előbb már kérdeztelek a rácsodálkozásról, viszont ha felidézem magamban a szövegeid, illetve azok atmoszféráját, a minden végletességig ismerős fogalmától a kiábrándultság és az unalom fogalmáig jutok el, mint ha ezek határoznának meg minden mozdulatot. Egyes szövegeid az unalom ellen, vagy annak elfogadásáért dolgoznak?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás:  Sirbik Attila, Tiszatajonline.hu, 2016. ápr. 12.