Nevét költőként ismerte meg az olvasóközönség, az 1976-os Kavics óta tucatnyi verseskönyve látott napvilágot. Most azonban első prózakötetével jelentkezett Egy kötéltáncos feljegyzéseiből címmel, mely az Élet és Irodalom hasábjain közölt tárcáiból, rövidprózai írásaiból állt össze. Korábban csak elvétve publikált hasonló szövegeket. Hogyan kezdődött, s miért éppen most vált rendszeressé a prózával való foglalatosság?

Jó pár évig görgettem magam előtt a gondolatot, gyűjtögettem magamban az erőt, mielőtt rászántam magam a havi rendszerességű rövidpróza-írásra. Abban biztos voltam, hogy egy-egy „tárcányi” prózát meg tudok írni, de rendszeresen és határidőre – ezt a fajta kötöttséget korábbról nem ismertem, és féltem is tőle… Mint költő, tudom jól, mennyire kiszolgáltatott lehet az ember, amikor ül azon a bizonyos metaforikus folyóparton, mellette a horgászbot, és várja a fogást. Vár kitartóan, elszántan, fütyörészve, mélán, görcsösen. A hala pedig, ki tudja, merre úszkál. Puszta akaratból is lehet persze verset írni, játékból is, rutinból, és egyáltalán nem kizárt, hogy abból valami jó születik végül. Ha épp a szerencse is arrafelé kószál… Mert azért szerencse nélkül az efféle verselés többnyire csak egy tisztes mesterember, egy szorgos szakmunkás közepes munkadarabját eredményezi, ami ha nem is bűn természetesen, de nem is nagy dicsőség. Annál egy költő többre vágyik. Már az olyan, aki képes érzékelni a különbséget az egyszeri és a tucatáru között. Vagyis a nagybetűs Vershez valamivel több kell a puszta szándéknál, több kell a mesterségbeli tudásnál is, még ha ezeknek egyike se lebecsülendő. De hogy mi éppen az a több, hogy miképp lehet azt betájolni és kijelölni, eddig még nem sikerült rájönnöm. Valószínűleg minden költőnél minden vers esetén más és más, különben szakmányban lehetne gyártani a költeményeket.

Na és vajon hogy van ez a prózával? – kérdezgettem magamat, míg egy nap, anélkül, hogy tudtam volna rá a választ, belevágtam a rendszeres tárcaírásba. Volt ebben az elhatározásban sok minden: régi kíváncsiság is, meg rizikóvágy is, a kiszámíthatatlan iránti vonzalom, meg az aktuális élethelyzetem is belejátszott. És ezeken kívül még valami, amit már említettem is egy nemrég a Magyar Narancsnak adott interjúban: az is ebbe az irányba lökött, hogy úgy éreztem, prózában inkább tudok majd reflektálni – a magam nem túl direkt módján persze – azokra a dolgokra, amiket úgy szoktunk hívni, hogy mai magyar közállapotok, és amik mindnyájunkat érintenek, akik itt élünk, és mint láthatatlan trikó, úgy feszülnek a testünkre, nemegyszer az agyunkra is. Hátha prózában könnyebb lesz erről beszélni, mint versben – gondoltam. A vers mégiscsak absztraktabb dolog. Olyan fű, ami pár centivel az aszfalt fölött sarjad. Bár lehet, hogy ezt csak én képzelem így.

Hogyan hat önnél a próza megszületésére a több évtizedes versíró tapasztalat?

Attól, hogy egyszer csak prózában fogalmaztam, nem változott meg lényegileg a világom: se a stílusom, se a szemléletem, legalábbis én nem érzékeltem ilyesféle változást. Csak a fű és az aszfalt között szűnt meg az a pár centi lebegés, és ugyanakkor mintha szélesebb mezőn mozogtam volna: lehetett ide-oda csalinkázni, el-elkószálni, mintha csak véletlenül, és – talán ez a legnagyobb különbség – egy kicsit többet építeni a kimondott dolgokra, mint a csendre. De igazából én ezekben a rövid prózákban is maradtam ugyanaz a költő, akit a verseiből ismerni lehet, csak egy kicsit tágítottam a terepet, és ennek következtében talán más szemszögből közelítettem néhány alaptémámhoz. El-elmeséltem olyan dolgokat, amik korábban inkább csak utalás szintjén jelentek meg a versekben. Egyszóval élveztem a prózaíró határtalannak tűnő szabadságát. Ami persze nem létezik: nincs olyan, hogy határtalan szabadság! Se prózában, se versben, se sehol az életben. Csak az álomban, néha.

Milyen élményekből, benyomásokból születhet inkább prózai szöveg? Mi az, ami prózában jobban megragadható, vagy legalábbis másképp megmutatható ebben a műfajban?

Nem tudom, van-e olyan, hogy valamit ne lehessen elmondani csak prózában, vagy csak versben. Lehet, hogy van. De én most nem a szélesen hömpölygő nagy történetekre gondolok, nem a klasszikus regényekre – azokhoz tényleg próza kell! Bár ott is akadnak kivételek, gondoljunk csak az Anyeginre.

A penzum teljesítésének kényszere, a tárca kötöttsége béklyót jelentett, vagy éppen ellenkezőleg, megkönnyítette az írást?

A penzum teljesítésének kényszere, vagyis a külső kényszer, egyszerre volt állandó kis szorongás okozója, és ugyanakkor serkentő drog is – szükségem volt rá, és most, hogy nincs ez a kényszer, sóvárogva gondolok vissza azokra a régi szép, szorongós időkre. Van persze a vers – az mindig van, úgy értem: annak a belső kényszere. Anélkül nem tudom elképzelni a dolgokat, az én dolgaimat.

Hogyan fogalmozódott meg, hogy kötet legyen az anyagból? Miként állt össze, s hogyan kapcsolódnak egymáshoz az írások?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Bárkaonline.hu, 2016. június 2.