A tavalyi könyvhét után egyszer csak mindenki, akit kicsit is érdekelt a kortárs, magyar irodalom, egy fiatalember nevét ismételgette: Potozky Laciét. Itt ez a fiatal srác, és írt egy olyan regényt, amitől teljesen padlót fogtunk, amitől kicsit megijedtünk, mert magunkra ismertünk, és ami abszolút felejthetetlen élménnyé vált. Íme a messziről jött fiú, aki köszöni, otthon hagyta a hamuban sült pogácsát!

Egy éve jelent meg az Éles című regényed, ami azért elég idő ahhoz, hogy benned is leüljön az élmény. Milyen most a viszonyod a könyvvel?

Röviden: jó. Hosszabban: örültem annak, hogy sokan szeretik, most is örülök, de nem olvastam újra, nem is fogom. Nem nagyon tudom élvezni a saját írásaimat, mindegyiken átrágtam magam ezerszer, örülök, ha elengedhetem a szövegeket.

Arra érzel magadban képességet, hogy az olvasóidnak újat mondjál?

Inkább szándékom van erre. Nagyképűség lenne kijelenteni, hogy én márpedig képes vagyok újat mondani bárkinek is. Meg igazából nem is biztos, hogy kell. Lehet, hogy elég, ha megmutatok olyan dolgokat, amik amúgy szem előtt vannak, mégsem vesszük észre őket valamiért. Az Éles világa szerintem létezik, csak pár kerülettel kintebb kell menni. Persze azt is el lehet fogadni, hogy vannak olyanok, akik nem kíváncsiak erre a miliőre.

Akkor te, hogy vetted észre?

Ez a fajta szürkeség mindig érdekelt, valahogy befolyt az életembe.

Olyannyira, hogy regény lett belőle, pedig korábban főleg novellákat írtál.

Mindig is szerettem volna regényt írni, amióta prózával foglalkozom. Igazából az Éles is egy novellaötleten alapul, de egyszer csak elkezdte gyúrni magát, és végül ez lett belőle. Eredetileg csak a bűnügyi szálat akartam megírni, de hát kellett hozzá egy felvezető, és aztán fokozatosan jött a többi is. Most is egy regényen dolgozom, ami szintén egy novellaötletben gyökeredzik.

Ezúttal is véletlenszerű, hogy egy novellából növi ki magát a regény?

Valamennyire. A téma, amiről írok, régóta foglalkoztat, az Éles végén érintve is van egy kicsit. Volt egy ötletem a fiók hátuljában, nem is gondoltam rá jó ideje, aztán hirtelen beugrott valami. Egyik esteösszeállt magától összeállt a fejemben egy csomó dolog, pár óra alatt, amiről éreztem, hogy igen, ebből talán meg lehet próbálni regényt írni.

Itt egy fiatalember, aki megírta az első regényét, ami ráadásul hatalmas siker lett. Nem szállt a fejedbe a dicsőség?

Szerintem ez alkat kérdése, én eléggé szorongó, aggódó típus vagyok, nem nagyon szoktam elszállni.

Na, de ez a skála másik vége. Hogy élvezed a sikeredet?

Próbáltam koncentrálni, hogy az öröm ne menjen el mellettem. Ez azért is volt fontos, mert a megjelenés meg a könyv utóéletének kezdete elég rossz életperiódussal esett egybe. Néha visszanézek ezekre a hónapokra, és utólag is próbálom értékelni őket.

Kiadót könnyű volt találni?

Eléggé, mert nem kellett keresnem. Amikor az Éles megjelent, már jó ideje a Magvetőnél voltam, ők adták ki a novelláskötetemet, a Nappá lett lámpafényt is. Nagyon szeretem a kiadót, még a klasszikus Morcsányi-érában nőttem össze vele. A szerkesztőmmel, Darvasi Ferivel is akkor dolgoztam együtt először. Ő már nincs a kiadónál, sőt amikor az Élest csináltuk, már akkor sem volt ott, de annyira megtetszett a munkastílusa meg a hozzáértése, hogy a Nappá lett után egyértelmű volt, hogy azt szeretném, az Élest is ő szerkessze.

Miben volt szükséged a segítségére?

Egy idő után mindenben. Eljön az a pont, amikor az ember annyira belefárad a szövegébe, hogy nem látja a hibákat, vagy épp mindenhol hibát lát. Mint említettem, eléggé szorongó típus vagyok, de ilyenkor jön a jó szerkesztő, aki egy kicsit pszichológus is, és kezeli a szerző bizonytalanságát meg hisztijeit.

Neked van hisztid?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kormos Lili, Marieclaire.hu, 2016. június 8.