Oravecz Imre legújabb verseskötete, a Távozó fa (2015) – amely a költő 2005 és 2014 között született verseit tartalmazza – a korábbi kötetekből (1972. szeptember, A megfelelő nap) már jól ismert személyes hangon szólal meg, a művekben kibontakozó tér pedig ugyancsak Szajla, melyben otthonosan mozoghat az Oravecz munkásságát ismerő olvasó.

Ahogy a borító reccsen az első nyitásra, majd tovább nyekereg az oldalak lapozásával, úgy kerülünk egyre közelebb egy kiszáradásban lévő, recsegésekben megtestesülő fa létéhez, az egységes lírai ént megtestesítő képhez, magához az életből való távozáshoz, amely a kötet fő témáját képezi. Oravecz Imre Távozó fa című kötete, a maga csupa kisbetűs lágy neszével közvetíti felénk az öregedés rezdüléseit. A Reménytelen küzdelemben így ír róla: „még nincsen öregszagom […] töröm magam, / de hiába, / nem tudom kijátszani az öregedést, a természetet.” (90.), Az öregség érkezésében pedig ez olvasható: „évek óta az öregségre készülök, / mégis váratlanul ért, / hogy ilyen szemérmetlenül és közönségesen megérkezett.” (59.) A kötet egésze – az idézett részekből kiindulva – az öregedés mozzanatait igyekszik megragadni, így a távozás felől megközelített lét monotematikus összegzésévé válik. Ugyanazt írja le, de mindig kicsit másképp, a rögzített pillanatkép szüntelen változik, s így túlmutat az öregedés szürke egyhangúságán.

A Távozó fa hat ciklusból épül fel (Téli éjszaka, Helyreállítás, Távozó fa, Matyi, Madárnapló, December, morning), melyek alaptémája azonos: az élettől való távolodás, a folyamatos változás feldolgozása, egyfajta listaszerű létösszegzés. Azonban az egymáshoz közelálló emlékképek megszólaltatásának módja különböző. Míg a Téli éjszakában és a Távozó fában az öregedés tudatosulása kerül fókuszba, különféle cselekedetekben testet öltve, addig a Helyreállításban álomként, álomszerű képként válik láthatóvá az elmúlt élmények, rokonok és otthont tükröző képek sora, melyek ellenállnak a helyreállítás törekvésének. „Álmomban visszavásároltam ófalusi portánkat, / rögvest munkához láttam, / először pótoltam a végében a kerítést, / már a földbe ástam az oszlopokat, / és éppen a feszítődrótokat szögeltem fel, / mikor véletlenül hátranéztem, / és észrevettem, / hogy hiányzik a ház, nincs a telek elülső felén, / ahol lennie kellene”. (Hiányzó ház, 46.) A Matyi című ciklusban az apa-fiú kapcsolat, s annak megszakadása tematizálódik. A Ne-lista című versben például az apai féltés jelenik meg, oly módon, hogy az apa a saját halál életidegenségétől próbálja mentesíteni a gyermeki tudatot: „Ne halljak meg, mikor velem van, / ne legyen este, / ne játsszék a szobájában az emeleten, / ne hallja a puffanást, mikor elesem lent a nappaliban, ne jöjjön le megnézni, mi volt az, ne lássa, mint vonaglom a padlón […] ne szólítgasson, hogy apa, apa”. (121.) A Madárnaplóban könnyedebb, szemlélődő jellegű versekkel találkozhat az olvasó; a lírai én, a szajlai kertben megforduló madarak, s az azok által ébresztett emlékek érintkezésének terepe e ciklus. A pontos felszíni leíráson túl megjelenik a személyes viszonyulás szála is. A záró ciklusba pedig – a kötet egységét megtörve – angol nyelvű művek kerültek. A December, morning-szakaszt egy (magyar nyelvű) prózai önvallomás előzi meg (Amelyben nem mentegetőzik) Oravecz és az angol nyelv kapcsolatáról, melyben a szerző idegennyelvű verseinek természetességét próbálja bemutatni: „Hogy nagy merészség, netán vakmerőség idegen nyelven írni? Lehet. De nem kell hozzá nagyobb bátorság, mint ahhoz, hogy az anyanyelvünkön írjunk, sőt hogy egyáltalán írjunk.” (159.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zámbó Bianka, Kuk.hu, 2016. június 13.