Tóth Krisztina Világadapter című, most megjelent kötetében a legutóbbi, 2009-es Magas labda óta eltelt időben született verseket válogatta négy ciklusba. Ha csupán az eddigi, fontosabb verseskötetekkel (Az árnyékember, Porhó, Síró ponyva, Magas labda) vetjük össze a frissen megjelentet, ugyanazokig az alapkérdésekig jutunk, melyek Tóth Krisztina műveiben változó élet- és költői tapasztalatokkal telítődve továbbgyűrűznek, spirálisan egyre több síkot, szemszöget, érzékletet magukba foglalva, egyre kiterjedtebb és letisztultabb asszociációs hálóban és gondolati térben. Nincs fordulat, sem kiugrás, csinadratta nélkül szövi tovább a szálakat.

Ha a finom japán ecsetvonásokat idéző könyvborítón a hegyek stilizált vonalai fölött az épp fordulatot végrehajtó, kecses siklórepülőre tekint az olvasó, melynek szárnyát egy távolabbi repülő kondenzcsíkja érinti, farkát egy még messzebbi közelíti meg, ebben a képben, illetve ehhez képest – a versek tanúsága szerint a költői szándékkal megegyezően – óhatatlan pozicionálja magát. Mi vagyunk a repülők ott, a magasban, a törékeny test, ugyanakkor azonosak azzal, aki lentről néz, aki figyeli a gép, az ismeretlen tárgy távoli röptét – akár befolyással van a röppályára, az útirányra, akár hatástalan arra. A könyvcímet kölcsönvéve mondhatjuk, a költő világadapter, adóvevő, közvetítő, aki téren és időn túl veszi a jeleket, dekódolja, nyelvi formába önti, és továbbítja azokat. Azt, aki repül, fentről lenéz (égi másunk), valahonnan titokzatos irányítóközpontok irányítják (mi magunk lehetnénk-e azok), veszi, hol a leszállópálya, merre fedezhető fel élet, hol szabad a légtér, miközben időzónákon halad át, tereken hasít keresztül, látószöge mérhetetlenül tágasabb a miénknél. Valahonnan innen, ebből a nézőpontból kínál olvasatokat ez a kötet. (Megjegyzem, Tóth Krisztina címválasztása, mint a legtöbbször: kivételes. Egy több vagy sok jelentésű szó, szókapcsolat címként sokszoros asszociációs teret nyit.)

A zárt kötetszerkezet (négy ciklus, melyek fókuszában az idő és a tér kvantumfizikából ismeretes dimenziói állnak) összességében, távolabbról rátekintve mégsem kelti egy lezárt, behatolhatatlan, feltörhetetlen egész képzetét, mert föléhelyezkedik, rávetül egy kevéssé megfogalmazható, mindezen túli, újabb dimenzió, mely a nyelv határaiig jut, végsőkig feszíti, miközben Tóth Kisztina költészetére általában is jellemzően további univerziumok is kinyílnak a szöveg szubatomikus szintjein.

Meg tudja-e haladni, át tudja-e lépni a költészet az idő és a tér zárt koordinátarendszerét: felfeslik-e valahol a lineáris rend? Mire képes a gondolkodás ott, ahol a születés és halál közé szorult élet a mértékegység? Tóth Krisztina versei nyughatatlanul, szenvedéllyel keresik a kilépés pontjait, azt a helyet és pillanatot, ahol és amikor gondolkodásunk kiszabadítható rögzültségeiből, mindezzel párhuzamosan a szokatlan, ám termékeny szemszögeket s azt a felfedezni várt perspektívát, ahonnan villanásnyi időre feltűnik, érzékelhetővé válik a látszaton túli. Amint a Hogy vagytok?-ban „a háztűznéző alatt előjön / a kisházból a húgy- és szarszagú, / félbolond nagymama, és a levesbe nyúl”, „úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid arcáról a halál”. Miért idegen, sőt természetellenes időt „olvasni”, miért képtelen egy gyerek az óra számlapján kiismerni magát, létesíthető-e kapcsolat a telefon címjegyzékében tárolt halott szeretteinkkel, hazatalálsz-e a híd túloldaláról, ahol mindenki fatalabb, lebonthatod-e magad fölül romladozó házad, hogy viselkedik felnőtt kontextusban a szülői intelem: „Ne húzd az időt”, vagy „Ki ne fuss az időből”... A cikluscímadó és -záró Futamidőben, a „Mindenki elment” kezdősor folytathatatlanságára reflektáló („ezt a halott sort mantrázom percek óta”), a véggel való viszonyt létrehozni képtelen ént válasz nélkül maradó kérdések akasztják meg („Mit csináljak most, mit csináljak”), amelyek szintén a befejezés lehetetlenségéről adnak számot, amikor csak az elakadás pillantában beállt helyzetet lehet elismételni: „mindenki elment, ez van, mindenki elment”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Gabriella, Litera.hu, 2016. június 12.