(kiadvány: A dögeltakarító)

Könnyű lenne Danyi Zoltán új regényét, A dögeltakarítót annyival elintézni, hogy a háborús traumák elbeszélhetetlenségéről szól. Kétségtelenül ez is kiolvasható a szövegből, de a névtelen újvidéki főszereplő sokszor szimbolikus cselekedetei közül mégiscsak az az egyik legfeltűnőbb, hogy fűnek-fának elmeséli az életét – többek között harctéri tapasztalatait is –, csak éppen azoknak nem, akik érthetnék. A szöveg mintha azt sugallná, a nyomasztó múltbeli eseményeket ki lehet beszélni – sőt csak kibeszélni lehet –, de azt nem lehet elvárni, hogy a mondottakat meg is értsék, vagy hogy az érintettek úgy istenigazából megvitassák a dolgokat. Persze már a háborús emlékek elbeszélése is embert próbáló feladat.

 

A regény főhősével, a dögeltakarítóval először egy berlini kórház szobájában találkozunk, ahol a vissza-visszatérő ápolónak (aki „feltehetően egy szót se értett az egészből” [7]), de legtöbbször inkább csak magának meséli az elmúlt napok eseményeit, illetve bármit, ami ezekről eszébe jut. Elsőre úgy tűnhet, a felidézett emlékeket laza asszociációk kötik össze, melyek nem akarnak semmiféle rendszert alkotni, nem tartanak semerre, ezért lassan az a gondolat kerítheti hatalmába az olvasót, hogy egy zavaros elme csapongásait próbálja követni. Ám idővel feltűnővé válik, hogy az emlékek egy része a délszláv háborúhoz nyúlik vissza: az égen elhúz egy katonai repülőgép, és a főhősnek rögtön „az ócska szerb vadászgépek” (8) jutnak az eszébe; helyszíni tudósításokat néz a tévében, és bevillan neki, hogy a „szerb tévé maga a háború” (9); később, amikor Robert De Nirón és A szarvasvadászon gondolkodik, beugrik neki, „hogy a szarvast egyetlen lövéssel kell leteríteni”, a „szerb gyűjtőtáborokat [pedig] ugyanígy, egyetlen mondattal, egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni” (30). Végül az első fejezet (Amerika) utolsó oldalain egy színházi előadás felszínre hozza a főszereplő személyes háborús élményeit, melyek során „előbb szarrá lőtték, majd kifosztották [...] a tanyákat, vagy fordítva, előbb kifosztották, és azután lőtték szarrá” őket (59). Azonban a regény nem időzik el a háborús eseményeknél, igen szűkszavúan számol be az ellenséges tanyák „megtisztításáról”, s a későbbiekben is csak egyszer, a második fejezetben (A furgon) kapunk részletesebb leírást arról, hogyan is zajlottak ezek a tisztogatások, hogyan lőtték „röhögve homlokon” az ellenállókat, és hogyan erőszakolták meg egymás után a nőket. Így aztán szép lassan világossá válik, hogy A dögeltakarítóban egyáltalán nem a harctéri történések, hanem az azt követő évek állnak a középpontban, a főszereplő pedig nagyon is tudja, miről szeretne beszélni, csak éppen ezek a témák számára nem olyanok, amelyekbe köntörfalazás nélkül bele lehetne vágni. Ebből a szempontból az elbeszélői hang jó választásnak tűnik: nemcsak csapongó, hanem rohanó, kapkodó is. A regény hét fejezetét hosszabb-rövidebb számozott részek tagolják, melyek a legtöbb esetben egyetlen hosszú mondatból állnak, mintha a főszereplő attól félne, hogy ha megáll, szünetet tart, akkor elveszik tőle a szót. Ráadásul sokszor a főhős viselkedése is rájátszik erre a kapkodásra: rengeteg olyan szituációban találkozunk vele, ahol utólag jön rá, mit is kellett volna tennie, vagy ahol ráeszmél, hogy megfeledkezett valamiről.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szépirodalmi Figyelő, 2015/5.