Három regénnyel a háta mögött, amelyek közül a külföldön is nagy sikert arató A fehér királynak immár film változata is elkészült, Dragomán György a megelőző tizenhárom év novellaterméséből állította össze a 2015-ös Oroszlánkórus című gyűjteményes kötetét.

Miután regényeiben az elbeszélők helyzetéből kifolyólag eltérő nyelvi világokat teremtett, kíváncsi voltam, hogyan lehet összefűzni és kötetbe rendezni a viszonylag tág intervallumban megszülető rövidprózákat. A fülszöveg a zene, vagy legalábbis a hangok irányába tereli a figyelmünket, amely az olvasás vezérfonala lehet. Ez azonban korántsem ilyen kézenfekvő.

Hiába tűnik úgy a kötet első negyede alapján, hogy a szövegek világát a zene iránti szeretet, valamint a zenének az emberek életében betöltött szerepe határozza meg, ez a későbbiekben kevésbé működik rendezőelvként. A cím sokkal általánosabb szempontot jelez a novellák válogatásához: természetesen benne van a zenei jelleg, de ez inkább a megszólaló, narratív hangok sokféleségére értendő, amelyek olykor egy harmóniára törekvő kórusműnél nyersebben, harsányabban szólalnak meg. Az elbeszélők és a szereplők sokféleségéből adódóan sokféle nyelvi regiszter nyílik meg, ezért összhang helyett már-már inkább ricsaj, hangzavar üti meg a fülünket. Az életszerűbb, ugyanakkor a figura miatt kevésbé csiszolt, a vulgaritást sem nélkülöző szólamok történetei humorukkal vagy fesztelenségükkel oldják fel a kötet komolyságát. Valójában még a látszólag, stílusuknál vagy témájuknál fogva kissé kilógó szövegek is rokoníthatók egyik-másik darabbal. Az egyes novellák tulajdonképpen hálózatszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Felbukkannak párok, amelyek közül valamelyik már egy másik csoport darabjaival függ össze. A kötet az első néhány szövegben kialakítja azt az elvárást, hogy egyes szám első személyű elbeszélők történetei szólalnak meg, s ezek között a zene az összekötő kapocs. De már ezek a narrátori hangok is igen sokfélék, és éppen a részletekben, a szerkesztésben, stílusban megbúvó eltérések révén tudnak kapcsolódni a később következő darabokhoz. Az imént említett pároknak tekinthetjük például a tárcafüzérekből álló novellákat (Rosszaságok, Örökség), vagy a valakihez intézett monológokat (Hevimetál, Poszthumán randi, Adrenalin); miközben az Örökség az apa halálát követően a megmaradt tárgyakkal számot vetve A hangdobozokkal is rokonítható.

Az „oroszlánkórus” kifejezés egyébként a Füles fotel füzér egyik részének címe is. Érdekes módon ebben a novellában az oroszlánének a zene megutálásának, a zenével kapcsolatos csalódottságnak is hangot ad. Az elbeszélő ugyanis egy kisfiú, akit az óvó néni nem enged énekelni az ünnepségen. A kisfiú az őt ért igazságtalanság miatt a nagyapával való lovacskás játék és gramofonlemez-hallgatás helyett toporzékolni kezd. És ahogy egyikük nevetve, a másikuk dühösen szajkózza, hogy „utálom a zenét”, kettejük játékos küzdelmétől rázkódni kezd a fotel és az oroszlánfejes komód is, benne pedig minden egyes tárgy külön hangot kelt, mintha valami kórus lenne, s ők ketten lennének, morogva és énekelve, a Főoroszlán és a legjobb barátja. Így tulajdonképpen mégiscsak az ének, a zene győzedelmeskedik, amely az oroszlánok bátorságát kölcsönzi a narrátornak.

A kötet egészét tekintve is emlékezetesek ezek a részek, amelyekben az elbeszélő a zenéből merít erőt, a zenei nyelv igazsága mellett tesz hitet. Mint mikor a Limon con sal főhőse, a Dél-Amerikából Magyarországra keveredett lány mondja: „Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az, amin beszélek, hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom nagyobb, mint én, nagyobb, szebb és erősebb, messzebbre elér, és elfelejteni is nehezebb.” (60.) Vagy említhetném ennek párját, a Cry me a river című novellát, amelyben ugyancsak egy női hang mesél az életéről, amelynek fő csomópontjait egy mindig visszatérő dal köré rendezi. Ezen szövegek kissé patetikus zenei hitvallását ellenpontozzák az olyan groteszk jellegű darabok, mint a Hevimetál, amelyből kiderül, hogy a koncertre igyekvő fanatikus az útjába eső imádkozó-gyászoló tömeg hangulatát átérezve egy Iron Maiden szám dalszövegét mormolta el tízszer a csodáért, vagyis hogy megtalálja a lengyelországi Judas Priest-koncert helyszínét, és nem is hiába.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szihalmi Csilla, Kulter.hu, 2016. június 30.