A világ minden rezgését befogó hatalmas adóvevő, ami olyan nyelvre konvertálja a bábeli zűrzavart, amit mindenki ért. Maga a költő, aki valamilyen módon a saját igényeihez alakítja a világot. Egy apró tárgy, ami lehetővé teszi, hogy a Föld legtöbb országában meg tudjuk szárítani a hajunkat. Tóth Krisztina épp a metaforadömping miatt választotta új verseskötete címéül a Világadaptert, ami az értelmezések sokszínűségének logikáját követve akár a Memóriakártya, vagy az egyik központi vers után a Háromnegyed címet is kaphatta volna. Az elmúlt 5-6 évben keletkezett szövegekben a költő álmokon és mozgólépcsőn utazik a közös jövővé eufemizált halál felé, emlékművet állít a nagy elődöknek, és tőle szokatlan alanyisággal próbálja feldolgozni a gyászt.  „A Világadapter megjelenése ünnep”, áll a fülszövegben. Az ünneplést hétéves várakozást előzte meg, a Magas labda (2009) óta eltelt időben a felnőtt olvasókat megcélzó életmű egy tárcakötettel (Hazaviszlek, jó?, 2009), két novelláskötettel (Pixel, 2011, Pillanatragasztó, 2014),  és egy regénnyel (Akvárium, 2013) gazdagodott, melyek a próza felől vizsgálva adtak új dimenziót Tóth Krisztina sűrű, súlyos lírájának. A költőt sosem múló hiányról, állandó elmozdulásról és pillanatnyi örömszerzésről kérdeztük. (A kötetbe ITT tudsz beleolvasni.)

Az előző verseskötete hét évvel ezelőtt jelent meg. A versekre kevesebb idő marad?   

Ez nem a ráfordított idővel függ össze, hanem talán az életkorral. Valami sokkal rejtettebb belső változás ritkítja meg a verseket. Gergely Ágnes megmondta nekem előre, hogy így lesz, és sokszor tényleg inkább prózában talál utat az alapanyag. A vers valószínűleg a fiatalság műfaja, a próza meg talán az érettebb koré, ha lehet ilyen különbséget tenni.

Egy vers ülepedési ideje hosszabb, mint egy prózai szövegé?

Amíg egy vers megszületik, belül is nagyon hosszú idő telik el. Nekem sokáig kell hordoznom valamit ahhoz, hogy az első sor után megtaláljam a következőket. A várakozás lett a munkamódszerem. Nem szabad, hogy túl sokáig várjon az ember, mert akkor elmúlik a kezdősorokhoz fűződő indulata, de azt sem szabad, hogy túl hamar meg akarja írni, ami készülődik, mert akkor meg üres konstrukció válik belőle, és eltűnik az anyagból minden titokzatosság.

A versírás tehát valahol az ösztön és a komponálás között van?

Pontosan, de egyiknek sem szabad túlsúlyba kerülnie. Az ösztönös alapanyagot kontroll alatt kell tartani, de a teljes kontroll nem tesz jót a szövegnek. A versnél nagyon nehéz visszaérkezni abba az állapotba, amiben egy sugallatos sor megszólalt. Olyan ez, mintha egy épületben bolyongana az ember, és megpróbálna visszatalálni valahová a lifttel, de nem tudja, hogy pontosan hányadik emeleten keresse.

Miért döntött úgy, hogy ciklusokra (Futamidő, Turista, A Tanítvány, Hosszúalvó) tagolja a verseket? Hogy állt össze a Világadapter szerkezete?

Néhány vers elég egyértelműen egymáshoz tartozott, nemcsak tematikusan, hanem hangulatában is. Viszonylag szűk anyagnál én nem vagyok nagy híve a ciklusba rendezésnek, most viszont arra gondoltam, hogy ez az anyag jól tagolható. Talán jót is tesz neki, ha kirajzolom azokat az erővonalakat, amelyek mentén ciklusokba szerveződött, talán a struktúra hozzáad az olvasathoz.

A prózaírói pályája felől nézve az új kötet versei sűrített novelláknak hatnak, a Futamidő-ciklus címadóverse, melynek kiindulópontja egy földbe szorult, horpadt fejű sellőbarbi, például egészen novellába kívánkozik, de ilyen novellavers a kötet címadója is. Van olyan technika, amit a költő Tóth Krisztina kölcsönöz a prózaíró Tóth Krisztinától?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. július 4.