„Esterházy tudatos író. A feladatot, miszerint akkor most naplót ír a haldoklásáról, de legalábbis a halálosnak mondott betegséggel való viszonyáról, komolyan veszi.” – Toroczkay András mutatja be a Hasnyálmirigynaplót.

Esterházy Péter rákos. Hasnyálmirigy, májáttétel – mint az legújabb könyvéből tudható. Jelen sorok szerzője, vagyis én, a Hasnyálmirigynapló olvasója és recenzense, nem vagyok rákos, tudomásom szerint. Egyelőre (habár jó eséllyel évek kérdése, és mindez megváltozik). Jelen sorok szerzője, vagyis én, a csajommal nyaralok. Strandon, nyaralóban, hűs árnyékot adó lombok alatt. Tegnap például vettünk egy gumimatracot, aminek nagyon örültem. Csak sajnos elég hamar kilyukadt. Én először nem is akartam elhinni, teljesen kemény volt, épp rajta feküdtem a nagy magyar tengeren. De Ildi csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy hallja, szelel. És tényleg, egy idő után én sem tudtam letagadni a sziszegést, ami, ugye, gumimatrac esetében tényleg csak bajt jelenthet.

Miközben bánatosan lépkedtünk ki a part felé, az is megfordult a fejemben, hogy a biztonsági szeleppel lehet valami, de nem, sajnos érezhetően löttyedtebb lett. A parton aztán próbáltuk megragasztani a tapasszal, amit ilyen esetekre adott az amúgy (halál)jófej eladó, de csak sziszegett (mármint a matrac), szóval vissza kellett vinni. Szerencsére minden különösebb gond nélkül kicserélték.

Szeretem a naplókat. Füst, Márai, Mann, Csáth, Kertész. Egy rossz napló is jobb, mint a semmi. Egy rossz napló is jó napló. Ahogy nincs igazán rossz családi fénykép sem (miközben persze azért, tudjuk, hogy van). Úgy értem, muszáj kísérletet tenni arra, hogy megfékezzük a napok iszkolását. Jól tette Esterházy is, hogy nem hallgatott Gothár Péterre, aki azt mondta neki, erről ne írj. Nyilván nem is tehetett volna mást. Ő nem az, aki kihagy ilyen ziccereket. Tényleg lenyűgöző az a hidegvér, ahogy lezsernek tűnő mozdulattal idézi fel Mészöly Miklós kifejezését (ontológiai derű), és fordítja fekete humorral onkológiai derűvé. Vagy az, hogy Mirigy kisasszonynak nevezi el beteg szervét, akivel gazsulál, szerelmesen évődik, udvarol neki. Szóval komolyan veszi a haláltáncot. („Hirtelen el sem tudtam képzelni nélküle az életem.”) Nem veszi félvállról, de nem is ijed meg tőle, nincs megsértődve, – mint írja – nem érzi, hogy vesztett volna, hanem próbálja felfogni, megfogni, nyakon csípni. Nem elsősorban a rákot, de talán azt is. A fájdalmat, az állapotokat, a szenvedést, a nyűgöt, amit a kezelések – hő- és kemoterápia – okoznak. („Mintha szédülnék. Mintha gyönge volnék. Mintha remegnék. Mintha mennék vissza az ágyba.”) A kórházi viszonyokról (is) elegánsan, visszafogottan, de annál érzékletesebben beszél: „A nővéreknek effektív szaladniuk kell, hogy egyik helyről (dologról) a másikig érjenek. Közben már a következő teendőt kiáltja egyik a másik felé, egy nevet mond, igen, tudom, mindjárt.”

Esterházy nem spórolja meg a test szenvedéseit, de talán fontosabbnak érzi megírni az ebből következő helyzeteket és tanulságokat. Tisztázni. Például a szűkebb környezete (család, barátok) és tágabb környezete megváltozását, a kórházakkal és azok személyzetével történő kibővülését. Dokumentálja az aggódást, a félelmet, a részvétet, a szeretetet, a feszültséget, amit a baj teremt („[...]miközben itt újra összetűztem a Környezetemmel, akik (aki, amely) megpróbálnak ingerülten szeretni, amit én szerintem érthető ingerültséggel fogadok[...], elment az idő, és indulnom kell a sugárzásra”).

A napló nemcsak betegség-, de munkanapló is. Vagyis az írásról is szól, tematizálja a realitás versus fikció körüli problémákat, sőt egy novella kialakulásának körülményeit is rögzíti. Az írás pedig mindig – rák nélkül is, de vele nyilván még inkább – a soha meg nem álló idő megfékezése is. „Megintcsak úgy ment az idő, huss, mint a csigák, elég csak egy pillanatra nem figyelni.” De ez összefonódik a „civil” halálfélelemmel, vagyis az egyre szorongatóbb halandóságtudattal. „Utolért a ma. Szóval volna egy kis menekülés?”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Toroczkay András, Irodalmijelen.hu, 2016. július 13.