Megrázó és kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel Závada Pál új regénye, az Egy piaci nap, amely finoman szólva nem fokozza az olvasóban sem a humánumba, sem a magyarságba vetett hitét. A kibeszélés erejével viszont segít a feloldozásban, önmagunkhoz való visszatalálásunkban.

– Bár nagyon érdekel Magyarország huszadik századi története, mégis most, ebben a regényben olvastam először arról a pogromról, amely ’46-ban esett meg a Kunvadasnak nevezett faluban – valójában Kunmadarason. Miért nem került be ez a történet a köztudatba vagy a történelemkönyvekbe?

– Magyarország XX. századi történelmének jó néhány szégyenletes fejezete jutott a felejtés és az agyonhallgatás sorsára. Ezért sajnos nincs mit csodálkozni azon, hogy ez az eset a szélesebb közönség előtt nem ismeretes. Az én elsődleges szándékom, ha megjegyezhetem, mégis inkább regényírói volt, nem pedig felvilágosítói. Úgy emlékszem, hogy még a Kulákprés című szociográfiám anyaggyűjtésekor, a korabeli sajtóban akadtam rá erre a történetre, majd kezembe került Pelle János ’95-ös könyve, Az utolsó vérvádak, amelynek középpontjában az 1946-os kunmadarasi és miskolci antiszemita pogromok állnak. Aztán megismerkedtem az ügy történészi szakirodalmával – kiemelném Vörös Éva Kunmadaras: újabb adatok a pogrom történetéhez című tanulmányát –, és elolvastam Benedek István Gábor Miskolc, Zsidó utca ’46 című regényét is.

– Az alapos kutatómunka most is az egyik motorja a regénynek: kihallgatási jegyzőkönyvek, bírósági vallomások, újságcikkek adják a biztos hátteret. Ez minden esetben segít a regényírónak? Vagy megesik, hogy blokkolja a fantáziát, a tényeket összeillesztő képzeletet?

– Az elfogult vagy szándékosan félrevezető korabeli vallomások persze nem a tisztánlátást segítik elő. Azt a hazug verziót pedig, amely az első szakaszban az ítélkezés vezérfonalává is vált, a kommunisták által motivált sajtó dolgozta ki. E szerint a kisgazdáknál megbúvó fasiszta érzelmű felbujtók politikai ellenfeleikkel szemben esküdtek össze, amikor a vérvádtól sem visszariadva arra heccelték a csőcseléket, hogy lincselje halálra a helyi baloldali zsidóságot. Mindezek tehát finoman szólva sem az eligazodás biztos hátterét képezték, ebből a szempontból nyilván a történészekre lehetett támaszkodni. Az írói képzeletet viszont nagyon is ösztönözhetik a félremagyarázások koncepciós elemei – sokszor épp a hazudozás hogyanja indított el, amikor próbáltam az egyes figurákat megszemélyesítve megformálni. Ugyancsak inspirálóan szoktak hatni rám a „valóságból” mégiscsak beszüremkedő motívumok is – csak aztán sikerüljön mértéket és helyes arányt tartani.

– Talán épp a mérték és a helyes arány jellemzi a legjobban a műveit, hiszen az egyik legfegyelmezettebb vagy leghiggadtabb kortárs írónk, ami a kényes témák feldolgozása szempontjából nem rossz­ tulajdonság. Miként éli meg mindazt, hogy a legújabb törekvések a lektűr, a könnyedebb műfaj felé próbálják eltolni az irodalmat?

– Őszintén szólva, hirtelen nem is tudom, mely törekvésekre és eltolódásokra kéne konkrétan gondolnom. Virágozzék száz lektűr is, ha színvonalas, állítólag nem csinál bajt, olvasókedvet támaszthat fel az is. Hogy komolyabb irodalmak is megpróbálkoznak a könnyedebb hangvétellel? Ezt önmagában nem tartanám veszélyesnek, kíváncsian várom. Arról nem is beszélve, mennyire imádom azoknak a kollégáimnak a munkáit, akiknek humoruk van – Parti Nagy, Esterházy, Spiró, Darvasi, Garaczi vagy Németh Gábor jut eszembe.

– Említette, hogy nem annyira felvilágosítói, hanem regényírói szempontjai voltak a történet kapcsán. Sántha József a Természetes fény című nagyregényéről írva „roppant elegáns és objektív mércével kutakodó dokumentaristának” nevezi a szerzőt, akinek „szépírói törekvéseit, a regényesség oldottságát egyre inkább felülírja az igazság kibeszélésének ellentmondást nem tűrő, erkölcsi kényszere”. Egyetért ezzel?

– Kritikusom így látja – biztosan oka van rá, hogy miért –, de én tudatosan nem arra törekszem, hogy az igazság kibeszélésének egy ilyesfajta kényszere vezéreljen írás közben. Inkább az általam választott irodalmi megformálás velejárójának, semmint erkölcsi parancsnak tekintem például a rosszul leplezett bűnjelek feltárását – ám ezt is rengeteg kétség kíséri, hiszen mi is az az igazság, ugye. Úgyhogy – ha sikerül, ha kevésbé – én továbbra is a regényszerűség számomra követhető újabb formáit keresem, még olyan esetben is, ha a történet alapjául ennyire konkrét, dokumentálható eseménysor szolgál, mint ezé a pogromé.

– A Jadviga párnája után megint egy nő áll a regény középpontjában: a felbujtóként kezelt Hadnagy Sándor felesége. Miért pont őt választotta a történet elbeszélőjének?

– Nőt választani – hátha szerencsével kecsegtet. Állítottam én középpontba nőt máskor is, például Adler Violát, Weiner Jankát vagy Semetka Máriát, sőt az egyik elbeszélői szerepet is birtokolta Roszkos Erka nevű hősnőm a Milota című regényben, de kizárólagos én-elbeszélői helyzetbe kétségtelenül ez a Csóka Mária, Hadnagy tanár felesége került. Hasznosnak látszott ez a fajta kívül is-belül is pozíció, és érdekelt az ő ártatlan-bűnös férje iránti elfogultsága, amely persze leplezhetetlen. Kíváncsi voltam továbbá női nézőszögére, illetve tapasztalataira, miközben azt feltételeztem, hogy a szereplők közül ő képes a legsokoldalúbb megfigyelésekre és ezek megfogalmazására.

– A női nézőszög már azért is fontos, mert a pogrom elkövetői között nagyon sok az asszony, akik később is büszkén vállalják a szerepüket. Ők voltak a legvédtelenebbek a propagandával szemben? Vagy ezzel csak felmentenénk őket?

– Hát hogy ez büszkeség vagy ostoba ragaszkodás egy „jogosnak” vélt indulat „kiváltó okához”, azt nem tudom. Arról is csak találgathatnék, hogy a vérvádrémhírekre való mélységesen sötét fogékonyság tényleg a nők körében volt-e gyakoribb – avagy inkább arra a híresztelésre ugrottak ezek a nők, hogy a szándékosan árdrágító feketézés a zsidóknál valami fajilag meghatározott hajlam volna. Arról nem is beszélve, hogy a regényem asszonybandái – élükön a Radai Etel nevű elég érdekes előéletű nővel – nem biztos, hogy megfeleltethetők a hajdani kunmadarasi lincselő asszonyoknak, akiket valóban nagy számban ültettek aztán a vádlottak padjára. Annyi talán igaz – ám ez sem lehet oka valami felmentésnek –, hogy hagyományosan a nők dolga volt gondoskodni a napi betevőről, így ők reagálták le rögtön – olykor, mint látjuk, a legszörnyűbb módon –, ha ez nem sikerült nekik.

– Igen baljós a regény légköre, ’46 tavasza: infláció, áruhiány, miközben indulatokat gerjesztő rémhírek terjednek. A visszatérő zsidókat a bosszúvágy fűti, a magyarokat pedig a frusztráció: nem elég, hogy visszajöttek, de megint nekik jön ki a lépés. Kész csoda, hogy nem robbantak ki máshol is pogromok. Mennyire volt általános ez a fenyegető, robbanásközeli hangulat?

– A zsidóságnak az a vágya, hogy a vele szemben elkövetett jóvátehetetlen bűnöket beismerjék, és hogy megkövessék őket, erősebb lehetett – tevőleges bosszúvágyról kevésbé beszélhetünk. És az sem biztos, hogy a többség úgy látta, hogy „megint nekik jön ki a lépés”, mármint hogy a zsidóknak. Hiszen a legtöbb túlélő elég nehezen vergődhetett irigyelni való helyzetbe. Úgyhogy én mégiscsak azon döbbentem meg inkább, amikor erről először olvastam – igaz, még fiatal voltam –, hogy egyáltalán hogyan kerülhetett sor pogromra a vészkorszak után. És erre ma sincsen válaszom. A szakirodalom számos vidéki települést, sőt fővárosi esetet felsorol, ahol ’45-ben, ’46-ban antiszemita indulatok, sőt középkorias vérvádhistóriák támadtak fel – visszataszító jelenetek zajlottak le például Szolnokon is –, de véres lincseléssé Kunmadarason és Miskolcon fajultak az események.

– Már-már az is felmerül az olvasóban, hogy idejében jött a faji konfliktusokat erőszakosan félresöprő vagy elfojtó kommunizmus, hiszen e nélkül egymásnak esett volna az ország. Mi erről a véleménye?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2016. július 10.