Körültekintő, mérlegelő, alapos, elegáns, értő. Elsőre ezek jutnak eszembe a Között olvasása után. Ebben az is benne van, hogy megérlelt munka, végsőkig porciózott, átgondolt. A monográfiaszerzőnek milyen útja vezetett "főhőséhez"? Az irodalomjegyzékben az első szöveged 1985-ben íródott, de feltétezem korábbi a kapcsolat....

Dérczy Péter: Hát az attól függ, hogy mit értünk kapcsolaton… Amikor én 1984-ben megkaptam az akkor megjelent a Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek című kötetét Csordás Gábortól azzal, hogy írjak róla recenziót, akkor én bizony nem ismertem Orbán Ottó költészetét. Pontosabban, természetesen sok mindent olvastam tőle, főleg az irodalmi lapokban, azokban az években megjelent verseiből, de például semmit nem tudtam az indulásáról, a nyitó köteteiről, s ami némileg vicces, hogy a Honnan jön a költő? című esszégyűjteménye már 1980-ban, mondjuk így, a könyvtáramban volt és élvezettel olvasgattam. Viszont lényegében e recenzió és a tisztességes kritikusi munka kényszere miatt csak ekkor ismerkedtem meg szélesebb alapokon ezzel a költészettel. És akkor rögtön mellbevágóan kellett rádöbbennem, hogy már 1984-ben is milyen terjedelmes volt ez az életmű, de ami ennél sokkal fontosabb, szembesülnöm kellett azzal, hogy én itt most egy nagy költővel találkozom, amit persze sejtettem korábban is, de teljes panorámájában ekkor bontakozott ki előttem. Ráadásul a Szép nyári nap… egy kitűnő kötet volt, már mutatta azt a költői hangot a legjobb regisztereiben, ami Orbán Ottó költői művét a nyolcvanas évek közepétől egyre erősebben jellemezte: a letisztult, természetes lejtésű versbeszéd és az ironikus, önironikus hangvétel, amitől persze az emelkedettebb hangnem sem volt idegen.
Szóval, jó találkozás volt mindenképp, de aztán én másfelé csalinkáztam, és hosszú évekig nem történt semmi. Aztán ’91-ben közel három évig egy helyen dolgoztunk, amikor a Kortárs és a kéthetente megjelenő Magyar Napló szerkesztősége más napokon ugyan, de közös helyiségekben dolgozott az Írószövetség épületében, Ottó a Kortársnál volt szerkesztő, akkor már isten tudja hány évtizede, én meg friss főszerkesztője lettem a Naplónak. Sűrűn találkoztunk, köteteket kaptam tőle, nem is akármilyeneket, csak az A költészet hatalmát említem, egy fantasztikus tematikus gyűjteményt, egyik legjobb könyve, és ekkor kellett azt is látnom közelről, teljes valójában, hogy milyen erővel küzd az ő félelmetes testi betegségével. De ezek a dolgok már a ’84-es találkozás utóéletéhez tartoznak, nem is folytatom.

Félretéve a mindenkori szerző halálának, vagyis zárójelbe tett életének irodalomelméleti megfontolásait, néhány bekezdésben kitérsz Orbán Ottó életére, amelyet végül úgy összegzel: Élettörténet mint szemlélettörténet. Azt gondolom ez az egyik tolvajkulcsa a Közöttnek ...

Amit fölidézel, annyiban valóban a kulcsa ennek a könyvnek, hogy valamennyire formájában, elgondolásában követi Orbán Ottó életének és költészetének történetét, már úgy persze, hogy nagyon nehéz lenne azt valamiféle lineáris vonallal leírni, ami tart A-ból B-be. Nekem feltett előzetes szándékom volt, hogy részletes biográfiát is írok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egyrészt ez képtelenség, mert Orbán életrajza egy-két nagy történésen kívül semmi érdemlegeset nem mutat, mondjam úgy, nem túlzottan kalandos, másrészt, ami pedig mégis az, azt ő maga megírta hol versben, hol esszében, hol mindkettőben. De a már említett esszégyűjteménye is azt mutatta, hogy az ő élete alakulása, a háború meghatározó élményén és traumáján túl, valójában az ő szemléleti tájékozódása, tanulási folyamata, sajátos szemléleti „nevelődésregénye” a világban. De ez is csalóka, mert nyilván ez sem írható le egy egyenes vonalú „történettel”. És aztán maga a költészete alakulása is sajátos, mert nincsenek benne óriási fordulatok, szakítások és újrakezdések, inkább az van, hogy kezdettől fogva láthatók benne mindenféle elemek – patetikus, konfesszionális, akár még romantikus is és humoros, ironikus, groteszk, abszurd jegyek – , és csak ezen elemek keveredési aránya, hangsúlyossága változik. Így aztán én sem élettörténetet nem voltam képes írni, sem egy hagyományosabb felépítésű kismonográfiát, noha néha elvacakolgatok benne filológiai apróságokkal is, s ezért lett inkább egy nagy esszé, amely boncolgat bizonyos problémákat, felhívja a figyelmet Orbán Ottó költészetének egyes sajátságaira. Tehát nincs nagyon íve, ahogy Ottó életművének se, már persze tradicionális értelemben, pláne a jutás értelmében, és pláne, hogy egyre magasabbra, már csak azért is, mert elég magasan kezdett is. Tehát a versei az életének a történetei, és fordítva. És mindkettőt a betegsége is mélységesen befolyásolta. Na, a háború traumája mellett, ez az igazi élettörténete.

Ha elolvassuk a nemrég megjelent Színpompás ostrom lángoló házakkal című életinterjút, abból kiderül, hogy Orbán Ottó életét és költészetét végigkíséri a kint és bent dilemmája, hogy voltaképp tartozni, elköteleződni sehova nem akar. A te könyved címe ezt a motívumot ismétli: Között. Ez az attitűd mennyire nehezítette meg írói pályaívének kibontakozását?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2016. szeptember 8.