Krasznahorkai László nemcsak élő klasszikusa a magyar irodalomnak, hanem külön kategória az irodalmon belül: ehhez hozzájárul egyedülálló kapcsolata is Tarr Bélával, aki olyan hűen tolmácsolja a vásznon regényeinek hangulatát. De akárcsak az írásaiból készült Tarr filmeket, Krasznahorkai szövegeit sem egyszerű befogadni. Nemcsak a hosszuk, de a súlyuk miatt sem.

Őszintén bevallom, hogy sokat nyűglődtem már Krasznahorkaival. Kábé 20 kilométerre onnan születtem és nőttem fel, ahol ő, és a témák, emberek, akikről ír, nagyon ismerősek számomra. Ezt csak azért mondom el, hogy érthető legyen: még ilyen alapvető rokonság és azonos ismeretanyag esetén is lehet gond a regényei befogadásával, egyszerűen olyan speciális nyelvezete és látásmódja van, ami, ha nem tud megfelelően kapcsolódni hozzá az olvasó, kilöki magából az embert. Nem véletlenül lett azonban kultszerző, és kapta meg a  Man Booker  díjat: Krasznahorkai szövegei a megmunkáltságnak olyan magas fokán állnak, ami akkor is egyértelmű, ha szeretni nem szeretjük az adott történetet. De pont nála tapasztaltam azt, hogy van olyan könyve, amit egyáltalán nem vett be a gyomrom, mást viszont végig tudtam olvasni és élveztem is.

A  Báró Wenckheim  régóta várt visszatérése az írónak, aki legutóbbi 2003-ban megjelent Északról ​hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regénye óta nem publikált nagyprózát (bár a Seiobo is inkább összefonódó elbeszélések gyűjteménye, a 2009-es Az utolsó farkas pedig inkább kisregény). Valahogy ebből arra következtettem, hogy egy amolyan általánosabb, klasszikus nagyregényt veszek a kezembe, és egészen meghökkentett, milyen nagyon, élesen aktuálpolitikai témákat szőtt bele a történetbe. Egyszerűen megdöbbentő, hogy az író milyen élesen és pontosan látja a legfrissebb társadalmi problémákat, milyen gyorsan reagál rájuk, miközben a leírásuk mélységes emberszeretetről tesz tanúbizonyságot: bár Krasznahorkai hősei nem fekete-fehérek, hanem inkább a szürke sötétebb árnyalataiban pompáznak, minden kisszerűségük és nyomorult, önző elesettségük ellenére az író érezhetően ragaszkodik hozzájuk. Ez segít abban, hogy az olvasó is kapcsolódni tudjon a történethez, az ugyanis annyira nyomorultul kelet-európai és minden meghökkentő és fantasztikus fordulata ellenére is szánalmas, hogy néha olyan érzés olvasni, mint fail videókat nézni a neten. Legszívesebben kikapcsolnám, hogy ne kelljen végignézni, amint a gyanútlan főszereplő pofára esik.

Elmondjam, miről szól a Báró Wenckheim hazatér? Arról a 2016-os valóságról, amiben élünk. Két főhőse báró Wenckheim és a Tanár úr, akik mint a yin és yang, mintha ugyanazon érme két oldala lennének. Báró Wenckheim egész életét meghatározta a kamaszkorában kapott csók, nem tud a hatása alól szabadulni, ezt viszi magával Argentínába, ez sodorja csődbe. Mariettává magasztosult Dulcineája azonban már közel sem azonos a békés megyei kisvárosban hagyott Marikával, akin, szemben az elképzelt ideállal, sajnos fogott az idő. Az égivé emelt, ezért beteljesülhetetlen szerelem mintegy ürügyet szolgáltat a bárónak arra, hogy felülemelkedjen a valóságnak, hogy el- és fölélebegjen az őt körülvevő embereknek, akik egyszerre szánják, sajnálják, akarnak rajta segíteni és próbálják kihasználni, és még ezerféle olyan módon viszonyulnak hozzá, aminek egy célja van: valódivá tenni a bárót.

A Tanár úr néven ismert mohatudós kivonulása a civilizációból, bár a környezete hasonlóan elmebajnak titulálja, nagyon is tudatos és logikus döntés, egy tépelődő filozófus életének újabb stációja. Azonban a véletlen, és a múltban elkövetett hibák, melyek szintén szerelemből – és némi jellemgyengeségből – fakadtak, utánanyúlnak, és olyasfajta magát pörgető történetbe sodorják, melynek bizonyos pontján elveszti a kontrollt a sorsa alakulása felett. A két világtól menekülő és a valóságnak hátat fordító ember sorsa azonos helyen bonyolódik, a kisvárosban, melyben egyértelműen Gyulára, a szerző szülővárosára ismerhetünk, bár nem véletlen, hogy nem nevesíti a települést: a jellegzetes karakterekkel megtöltött helység Magyarország bármely megyéjében elhelyezkedhetne, ismerős, csak ki kell lépnünk az utcára, hogy hasonlót lássunk.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Miklya Anna, Dívány.hu, 2016. szept. 22.