Mélységes mély kút (Revizor)
(kiadvány: Turul és dínó - ÜKH 2016)
A Turul és dínó legfontosabb erénye, hogy a szembenézés fogalmának mély elemzését nyújtja, miközben képes megőrizni a személyességet és hangsúlyozni továbbadásának fontosságát. MÉLYI JÓZSEF RECENZIÓJA. Mindig különösnek tartottam az irodalmi művek kíséretében ma már elengedhetetlenül megjelenő szövegeket, az ajánlót, a fülszöveget vagy a recenziót; mindegyikben van valamilyen kényszeredettség vagy idegenség, hasonlóan a kiállításkritikához vagy a képzőművészeti megnyitóhoz. Nyilvánvaló persze, hogy ezek a formák az intézményrendszer vagy az „üzem” szerves részei, a szabályok elfogadásához mégis határozott döntés kell. Bán Zsófia Turul és dínó című könyve esetében odáig tartott a húzódozás, hogy a recenzió megírása három hónapot csúszott; a szövegeket, esszéket és tanulmányokat először a nyár elején olvastam és jegyzeteltem ki, majd másodszor az ősz kezdetén. Az olvasásba így óhatatlanul beépült az idő dimenziója, az emlékezet számára újabb terek nyíltak: a legszomorúbb, hogy a könyvben és az első olvasáskor még súlyos betegséggel küzdő Esterházy Péter időközben meghalt. A kétféle jegyzetet összevetve kiderült, hogy a szempontok kicsit elmozdultak, a nézőpontok az idő múlásával milliméternyivel eltolódtak, a kép így lett sztereoszkopikus. Az első feljegyzés szubjektív asszociáció volt (s három hónap elteltével világossá vált, hogy a fenti szubjektív viszonyulást Bán Zsófia könyve provokálja), egy régi, valamiért emlékezetes recenzió egyetlen mondata, amely a Die Zeit-ben jelent meg anno Karl Schlögel német történész esszékötete kapcsán: „Dieses Buch glüht von innen” – azaz ez a könyv belülről izzik. Sokáig őrizgettem magamban ezt a mondatot, időről-időre elgondolkodtam, miként lehet érteni. Bán Zsófia könyvével kapcsolatban jutott újra eszembe, de három hónap múltán már egy másik mondatot írtam fel, kicsit németes mondatszerkezettel: „Ennek a könyvnek mélysége van”. Valóban ez lehet a lényeg, s ez a második (néha az esszék, kritikák eredeti megjelenési idejével együtt a harmadik) olvasásra sokkal élesebben látszik. A Turul és dínó térbeli mélységekre épített könyv – ez már tulajdonképpen a címlapról is kiderül, de csak mint egy fordulatos film esetében, utólag ébred rá az ember. Az emlékezet térbeliségéről van szó, s mi tehetné ezt plasztikusabbá, mint egy utazás, indításként Budapestről Berlinbe. A helykihasználás érdekében a gyerek plüssállatai egy ügyes és hétköznapi trükkel kétdimenziósra lapulva utaznak, hogy utána megérkezve, mintegy varázsütésre visszanyerjék eredeti kiterjedésüket. Ami elmesélhető, az kétdimenziós, a háromdimenziós tárgyak viszont megelevenednek: a plüssállatok életre pumpálásával elindul az emlékezés. Az emlékezet kereteit személyek és városok rajzolják ki: a könyv ajánlásában és az első szövegben említett, nemrég elhunyt nyelvész, elméletíró, médiaművész, Svetlana Boym off-modern gondolatán keresztül vezet vissza az út Walter Benjaminhoz, s így a városi térben gondolkodó flaneurhöz, majd onnan tovább, ismét előre, Didi-Hubermanhoz vagy Lacanhoz. Bán Zsófiánál az emlékezet és a tér, a kép és a mélység összekapcsolása azonban nem nevekre vagy készen talált és gondosan követett elméleti konstrukciókra épül, hanem – mint ez a könyv írásaiból világosan kiderül – a szerző gondolkodásának természetes útvonalaira; mintha a mélységkeresés egyfajta belső tulajdonsággal vagy képességgel függene össze. [...] Forrás: Mélyi József, Revizoronline.com, 2016. szept. 26. 2016-09-26 16:15:23
|
|