Nincs madeleine, amibe bele lehetne harapni. Belemártani a teába, melyet a szokások ellenére az anya felkínált, és hagyni, hogy az emlékek átjárjanak. A prousti motívum helyett az emlékezésből kiábrándult, a realitások józanságával átitatott képpel indul Grecsó Krisztián új könyve, a Jelmezbál (Az eltűnt idő nyomábanhoz hasonlóan „késleltetéssel”).
„Közelről más az arca, ismerős is, nem is, de hát egy kor felett minden arc egyforma, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik. De ahogy a bajszos férfi a pálinkát kéri, az egészen ismerős. Szoloványinak olyan érzése van, mintha hallotta volna már valahol. Persze ilyen is van. Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, hacsak az nem, hogy minden ugyanolyan.” (8. o.)
A Jelmezbál játszik az emlékezéssel, az emlékeztetéssel. A kibontakozó történetek alakjai vissza-visszatérnek, máskor csak kísértetiesen hasonlítanak – de nem egyeznek meg. Grecsó műve lehetne novelláskötet, ahol a történetek különálló volta kap hangsúlyt, így a szereplők újra felbukkanása nem szükségszerű. Mégis egységében akarjuk látni, regényként próbáljuk olvasni, egymáshoz kapcsolni a szereplőket, azonosítani őket. Mennyiben releváns azonban elvárni a művet átívelő narratívát, a „nagy egészet”, egy olyan könyvtől, amely maga is mozaikként áll előttünk: egy családregény mozaikjaként.
Az alcím (Egy családregény mozaikjai) mint műfaj- és témamegjelölés éppen egy ilyen olvasatot provokál. Ennek következtében a fejezetek nem maradnak önálló történetek, egymáshoz kapcsolódnak, hogy végül kijöjjön egy családregény. Miközben az elbeszéltek térben és időben több felé ágaznak, sok szálon egymáshoz fűződnek. A cselekményben bonyolult rokoni kapcsolatok rajzolódnak ki, melyek mintha szándékosan követhetetlenné igyekeznének válni. A „hagyományos” családregénytől (már amennyiben létezik ilyen) eltérően nemcsak a több generációt átívelő monumentalitása miatt válik nehezen követhetővé az elbeszélés. A gyakori válások, a névváltoztatás még inkább kaotikussá teszik az emberi és családi viszonyokat. Némiképp bizarr, de nagyon is elképzelhető, ahogy a nő a válás után még megtartja volt férje felvett nevét. Legalább is egy ideig, amíg az újra nem házasodik…
Az állandóan alakuló, változó családi viszonyrendszerekbe nem könnyű behelyezkedni. A szereplők próbálják kialakítani saját identitásukat, meglelni a helyüket. Ennek érdekében elszakadnak a társadalom mikroközösségétől, családtól, amit értelmezhetünk egyfaja lázadásként. Más, a család múltjához képest idegen utakra térnek, és nagyon furán hat, mikor mégis szembe találkoznak régi valójukkal.
„Nem felel, hosszan hallgat, vár, nem történik semmi, szemernyi baja sincs vele, és meg is szokta már, hogy az egyszerű emberek inkább ismerik az apját a pékségeiről, mint a tanári pályáról vagy a sportsikereiről, ráadásul, ha az nincs, ő nem járhatott volna egyetemre, most mégis hallgat, valami bántja, nehéz másodpercek telnek el, és nem tudja miért van csöndben, nem tud az okára gondolni, csak csodálkozik, milyen ostobán hangzik az, hogy Szél pék, pedig ő, nem hallgatta el, csak így alakult, hogy sohasem beszélt róla, más sem beszél a családjáról.” (149. o.)
Ezek a véletlen – talán sorsszerűnek mondható – találkozások azok, amelyek működésben tartják a történeteket, és amelyek a hézagok ellenére mégis igyekeznek egymáshoz kapcsolni a mozaikokat. A „Ki vagyok én?” kérdését nem lehet megválaszolni a regényben, mert egymástól élesen eltérő perspektívák bontakoznak ki, amelyek adhatnak ugyan egyéni válaszokat, de jelen esetben inkább elbizonytalanítanak. A kibontakozó sorsok mindegyike befejezetlen, melyre akár pont a másikkal való hirtelen találkozás mutat rá egy újabb fordulat értelmében.
Grecsó műve kapcsán beszélhetünk arról, a modernségből eredeztethető posztmodern, „poszt-posztmodern” tapasztalatról, mely az elidegenedés, elmagányosodás címszavai alatt foglalható össze. A kibontakozó sorsok legyenek bármily különbözők egymástól, mégis összecsengenek. Közös a problémafelvetésük, a mélyükön a hiány munkál. Nem igazán tartozik senki, sehová. Függetlenül foglalkozásuktól, karrierjük sikerességétől, mintha mind arra lennének determinálva, hogy idővel ezt az űrt felismerjék. Tudva vagy tudatlanul, mintegy ez ellen küzdve próbálják felvenni egymással a kapcsolatot, megtörni a magányt, legalább egy kis időre. Az események, amelyek végül egymáshoz kötik az alakokat, hirtelenségük miatt csupán átmeneti kapcsolatot tudnak létrehozni. Váratlanul, előre kiszámíthatatlanul, akár egyetlen nagy szüneti szeretkezésre korlátozódik a csereterem tanári asztalán, ahol minden a helyzet alkalomszerűségére figyelmeztet.
A történetekben a testiség, az erotika egyre nagyobb szerepet játszik. A szexuális érintkezés azonban csak elfedni igyekszik az egyedüllétet, sok szépség nincsen benne. Társadalmi normák és szabályok általi tiltások között jönnek létre, illetve hiúsulnak meg – a feleség hirtelen felbukkanásának következtében vagy a másik fél jelzéseinek félreértelmezéséből fakadóan. Ez egyszerre tekinthető a Jelmezbál esetében okozatnak és következménynek, melynek eredményeként a kirajzolódó kapcsolathálók beilleszthetők a felbomló, felbomlott családkép perspektívájába.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kintli Borbála , Pannontükör.hu, 2016. szept. 23.