A kegyetlen impresszárió (Librarius)
(kiadvány: Báró Wenckheim hazatér)
(277.) Krasznahorkai László legújabb művének, a Báró Wenckheim hazatér c. regénynek az előhangja (a Figyelmeztetés) különös intelmet tartalmaz. Benne egy mindentudó, mindent kézben tartó, kegyetlenül odafigyelő impresszárió instruálja zenészeit a közös produkció, a nagy mű megalkotására. Hogy ez a nagy mű voltaképpen a regény, s így a zenészek a regényt alkotó szereplők, tárgyak, motívumok, az a könyv mellékletéből és tartalomjegyzékéből derül ki. A tartalommutató ugyanis tánclap (a Sátántangóban táncrend volt), a melléklet pedig kottatár a felhasznált tárgyak és személyek bőséges lajstromával. Beszéd közben az impresszárió „ragyogó fényben tündöklő almát”(5.) forgat, a teremtés remekét. Az alma, a tudás almája (?) sejtetni engedi: itt beavatásról lehet szó, titkos tudás megosztásáról. Ez az előérzetünk igazolódik, mikor az impresszárió kinyilatkoztatja, hogy itt teljesség, EGÉSZ fog születni, a produkcióban résztvevők „beleillesztik a Teremtésbe azt, amire elhívták őket”(6. old). Ezek után persze nem csodálkozunk, ha némi öniróniával ugyan, de a beavató Teremtő és teremtett lények hierarchiáját jelöli meg kívánatos munkakapcsolatként: „legjobb, ha úgy hallgatják a szavaimat, mintha… magát az Úristent hallanák”(5). A szerző e beavatási rítussal három legyet üt egy csapásra: kiélheti a maga parodisztikus szerepjátszó hajlamát, kellő humorral nyilatkozhat írói ambícióiról, s végül megvallhatja, milyen kínnal jár neki az alkotás:
(8). Az impresszárió a regény „hangjainak” sem jósol több örömet, inkább csak szenvedést és munkát, s bár a munkából az olvasó is kiveszi a részét, hisz odaadó figyelemmel kell követnie a szöveget ahhoz, hogy legombolyítsa a pontosításokkal, helyesbítésekkel, fordulatokkal tűzdelt óriásmondatok fonalát, ám a részvét és együttérzés fájdalmas élménye mellett neki az örömből is jócskán kijut. Egyrészt azért, mert kiváló humora van a szövegnek, s mennél lassabb olvasásra szánja el magát a „kedves, magányos, fáradt, érzékeny Olvasó”, annál jobban élvezi a különféle beszédmódok komikumát. (Ennek spektruma a szeretettel teli humortól az irónián át a vitriolos gúnyig terjed.) Másrészt azért is örvendhet az olvasó, mert remekművet forgathat. Egy darab életet s Krasznahorkai legjelentősebb regényeinek, novelláinak összegzését, az eddigi életmű betetőzését. Az általam ismert Krasznahorkai-művek (a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború c. regények, a Kegyelmi viszonyok novellái, a Megy az élet beszédei és a Valaki kopog az ajtómon c. esszé) egzisztenciális fölismerései, emberismerete, jellegzetes figurái és motívumai kitapinthatóan jelen vannak a könyvben, csak gazdagabban, élettel teltebben, sokszínűbben, mint a korábbi művekben. A gazdagság már a történetszövésben és a szereplői kör tágasságában megmutatkozik.A két főhős, a címszereplő báró és a Tanár úr alaptörténetei köré a történetek gazdag hálója fonódik – köszönhetően annak az elbeszélési módnak, amelyet a Sátántangótól kezdve a Háború és háborúig fokozatosan alakított ki Krasznahorkai. Ennek lényege: aki az alaptörténetekben szóba kerül, az előbb-utóbb maga is szót kap, elbeszélővé válik, így a történet az ő nézőpontjából is megvilágításra kerül, ezen felül az új elbeszélő kiegészíti az adott történetrészt a maga tapasztalataival, vágyainak és kudarcainak a történetével. A vágyak és kudarcok központi szerepet töltenek be a szereplők életében. Pl. Báró Wenckheim Béla egy élet csődje után utazik haza Buenos Airesből, otthont és társat remélve szülőföldjén, egy dél-alföldi kisvárosban, ellenpárja, a nemzetközi tudóskarriert befutó Tanár úr pedig éppen ezt a várost igyekszik a háta mögött hagyni, sőt a civilizációból is kilépni, annyira megelégeli az üres kapcsolatokat, az emberi játszmákat s a médiának, híreknek, elvárásoknak kiszolgáltatott életet. Az egyik jönne, a másik menne, de mindkettő fennakad jó időre a kisvárosi, ill. a családi „közösség szeretethálóján”. Jószerivel vadásznak rájuk: a báróban dollárpapát sejtenek a pusztuló, lassan működésképtelenné váló városka vezetői, s megrohamozzák a támogatásért; a Tanár urat pedig a lánya próbálja megzsarolni, s mivel a Tanár úr ellenáll, az életéért is meg kell küzdenie. A vadászat s azon belül az embervadászat visszatérő motívum Krasznahorkai műveiben, ebben a regényben többféle értelemben van jelen: metaforikus a címszereplő becserkészése, tényszerű a Tanár úr üldözése az ún. HELYIERŐK által (ők a „motoros szabadidőegylet” hatalmaskodó erőszaktevői), és félig fantasztikusak (Gogol Köpönyegének fantasztikuma értelmében), félig valósak a városszerte elkövetett gyilkosságok, melyekről leginkább híreket, pletykákat hallunk. Magyarázat nincs rájuk, hacsak az nem, hogy a „gyenge tenyérbemászó, az vele a gond”. A báró emlékei szerintBuenos Aires egykori érseke (a későbbi Ferenc pápa) tűnődött el hajdan azon a dilemmán, hogy „ha egy jó nem elég a jóhoz, akkor miként lehetséges, hogy egy rossz viszont elég a rosszhoz”(341). A kérdés a regénybeli világ működésének alapkérdése. Ugyanis a szereplők többségéről nem mondható el, hogy gonosz lenne. Egyszerű esendő emberek ők, kicsit hiúak, kicsit önzők, kicsit korlátoltak és önállótlanok, de jó szándékúak. Gyengék azonban, szorongók (mint a Sátántangó telepének lakói), nem csoda, hogy ha bármibe belekezdenek, becsődölnek. Ez történik a báró úrral és az őt messiásként váró kisváros lakóival is. A háttérben persze illúziókat találunk, a valóságtól való elzárkózást és önámítást, s mindez így már baljóslatún emlékeztet jelenkori valóságunkra: ki is kerekedik az ismerős kép: egy a KÖZPONT által elhagyott település mentális kórképe. [...] 2016-10-14 15:50:58
|
|