Harmadik, javított kiadásánál jár Oravecz Imre monumentális regénysorozatának, új, összefoglaló címén A rög gyermekeinek első darabja, az Ondrok gödre, amit többrétegűsége és ma is aktuális vonatkozásai miatt érdemes újra és újra elővenni. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

Az először 2007-ben, akkor még a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent regény komoly kritikai figyelmet kapott, és a negatív vagy visszafogottabb véleményekkel együtt is kedvező volt a recepciója. A könyv a költőként ismert és elismert Oravecz Imre első regénye volt; témái, a szülőfalu és a család, a paraszti lét mindennapjai azonban megjelentek korábbi versesköteteiben, legmarkánsabban a Halászóemberben (alcíme, a Szajla – Töredékek egy faluregényhez több mint árulkodó), vagy az Egy hegy megy című esszékötetében. De az írás motivációit tekintve előzmény A hopik könyve is: az éppen Amerikában élő költőt az indián törzzsel való találkozás ösztönözte arra, hogy később visszakanyarodjon saját gyökereihez.

Nem szokás kiemelni a könyv egzisztencialista jellegére, a falu-, paraszt- és családregény mivoltára, a móriczi vagy illyési hagyománytól való eltávolodására fókuszáló kritikákban, hogy a regényfolyam kivándorlói tulajdonképpen bevándorlók leszármazottai. Oravecz, bár faluja bemutatását messziről indítja, a családtörténetben nem megy vissza egészen a honfoglalásig, megemlíti viszont, hogy Szajla – mint a legtöbb magyar falu a tatárjárás, a törökdúlás vagy a Rákóczi-szabadságharc következtében – többször elnéptelenedett, és legutóbb a 18. század közepén kellett újra benépesíteni. Igaz, a telepesek többnyire az országhatáron belülről, felvidéki vármegyékből érkeztek, belső migrációról van tehát szó, mégis idegen helyre érkeztek, és valami okból el kellett hagyniuk régi otthonukat.

Arról nem is beszélve, hogy a magyarok mellett jöttek szlovákok is, noha szinte azonnal elmagyarosodtak, néhány nemzedéken belül elvesztették nyelvüket, és csak nevük szlávos csengése emlékeztet származásukra. Ilyen név a Javelovszki, a Jezapko, a Králik, a Sztancsik, a Vahalcsik vagy a Zvara, de ha már itt tartunk, a szerző neve is, amelynek tükörfordítása a regénybeli Árvai. Az idegenség másik dimenziója a gének keveredésének tréfája. A főszereplő Árvaiak küllemükkel, egy-egy tulajdonságukkal elütnek szüleiktől, nagyszüleiktől: az egyik magas és vékony, a másik alacsony és „sűrű”, akad köztük fekete, barna, szőke és vörös, szófogadó és lázadó. Némelyikük vonásaiban olyan távoli ősök is visszaköszönnek, akikről az élőknek már nincs személyes emléke. „A természet egy fajon belül is változatosságra törekszik, ezt teszi a Homo sapiensszel is” – írja Oravecz.

A Szajlára érkező telepesek megszokták, megszerették a tájat, a völgyet, benne a falut és Ondrok gödrét. A regény szereplői, a telepesek leszármazottai már olyan világban élnek, ahol – lévén önellátó parasztok – mindenük megvan, és számukra nemcsak a távoli Pestre, de még Egerbe vagy Miskolca utazni is kaland, sőt még a szomszédos falu kocsmájába sem szívesen teszik be a lábukat, mert „könnyen megbicskázzák az embert, ha másfalusi”. Nekik Szajla az univerzum közepe, akárcsak a Száz év magány szereplőinek Macondo, csak itt éppen a mágikus realizmus elemei hiányoznak.

A szerző Szajlán született, és bár a könyv elején jelzi, hogy kitalált alakokkal és történetekkel dolgozik, tudható, hogy az Árvai-családot a sajátjáról mintázta. A regény komoly háttértudásról árulkodik, végig a realitás talaján áll, és tetten érhető a komplexitásra való törekvése is. Nemcsak az Árvai-família (a könyvben Árvai-had) eredetét és történetét ismerteti, hanem földrajzi és történelmi kontextusba is helyezi a családtörténetet. Az első mondat („Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában.”) előrevetíti az esszébe hajló, sőt lexikonszerű elemekkel tűzdelt folytatást. A könyv részletesen mutatja be a falu körüli határrészeket, hegyeket, dűlőket, réteket és erdőket, bevezet a falusi gazdálkodás rejtelmeibe, annak fejlődésébe (és hanyatlásába), plasztikusan ábrázolja a paraszti lét mindennapjait. A mindentudó elbeszélő egyszerű mondatokkal, szenvtelenül, mégis szuggesztív erővel mesél születésről és halálról, szerelemről és testiségtől, és nem spórol az olyan naturalisztikus részletekkel sem, mint egy-egy haláltusa vagy szerelmi jelenet.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarka Károly, Revizoronline.com, 2016. okt. 16.