A szerző neve alatt címként két név áll. Az Artúr király-mondakörből lép ki Pendragon, a metamorfózisra képes uralkodó; a mitologikus fantázia szülötte a beszédes sorszámú pápa, Apolló. A hat évtizedes ?szunnyadás? után kiadott regény a neveken alapszik ? ha alapszik bármin. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Utószó, fülszöveg mintha a meseregény meghatározással mentené ? vagy mentené ki az epikai szokványból ? a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Szentkuthy-kéziratot, mely regény jelöléssel 1946-47-ben került 13 + 125 = 138 fólióra. Pedig bizonyosan nem mese (mitológiai parafrázis, legenda, monda képezi gyökérzetének egyik ágát), és aligha regény (szétszórt, rendezetlen, befejezetlen cselekménnyel, esetlegesen felbukkanó figurákkal ugyan bíró, de kommentárok, önreflexiók tömegével tűzdelt, alig szabályozott, szkeptikusan ironikus történelmi fantáziajáték inkább). Az író nyilván hallott harangozni Szerb Antal prózájáról (A Pendragon legenda, 1934), s mert maga javában benne volt (haláláig, 1988-ig benne is maradt) a Szent Orpheus breviáriuma regénysorozat létrehozásában, közelebbről Apollóval, tágabban azzal a kieszelt-megálmodott univerzummal épp eleget foglalkozhatott, mely a mostani régi-új regény közege is. A korántsem sötét, sőt: tarka és teátrális középkor az időzóna, különös tekintettel Angol- és Franciaországra, valamint a Vatikánra. A Szentkuthy-féle középkor természetesen nem lenne az, ami, ha kísérőzenéjét nem elsősorban a többször fölemlegetett Mozart komponálná, ha britek és gallok, papok és kétkeziek, angyal és ördög mellett nem kapná meg a magáét például az állítólag rossz történelmi regényíró Jósika Miklós, nem jutna gáláns szó a királynői mezzoszoprán Amelita Galli-Curcinak, s a szerző nem emlékezne meg bizonyos Manci és Zoli szerelmi levelezéséről, melyet ? a szokásos helyesírási hibákat ejtve ? a söröskorsó alá való papendekli lapra kanyarítanak. És így tovább. Oly mindegy.

Oly mindegy. Az epikai bőség kosarából markolva anyagát, ezt maga Szentkuthy vallja különféle formákban, nyíltan és burkoltan. Apolló, a kilencvenkilenc évesen megválasztott pápa ?fiatalosabb volt, mint egy ifjú hölgy kengyele után ugró apród. Életkor? Oly mindegy. Gyermekek hoztak bölcsebbnél bölcsebb törvényeket (nem mintha olyan nagyon tisztában volnánk avval, mi is az a bölcsesség?), érett, erejük teljében levő férfiak csinálták a legnagyobb (a középkorban vagyunk, tehát ne szégyelljük a szót) baromságokat?? Középkor? Kor? A színházzá vált ? tehát legalább szórakoztató ? história, a Szentkuthy-időszámítás eónjai szempontjából oly mindegy.

A két fél történetre bomló mű fordulópontja a 119. oldalra esik. A jézusi szépségű Uther Pendragon királyt megszállta a sátán (a roppant egyszerű előzmények végtelen bonyolultságát itt nem részletezhetjük), s csak az immár százévesnél is idősebb (egy holdfényes éj óta, s most már holtáig részeg) pápa űzheti ki belőle a gonoszt. Nem máshová, mint saját magába, hiszen a démon nem távozik akárhová, s ha valahol, akkor Krisztus földi helytartójának testi burkában biztosan leláncolt fogoly. Vagy sem. Pendragon ugyanis az ördögűzéstől kezdve női testben virágoztatja kivételes szépségét, amitől Apolló eszét veszti, a sátán meg mintha mindkettejükben otthonosan érezné magát. Apolló csapot-pápaságot hátrahagyva éli világát ideáljával. Kalandjait és vélekedéseit egy évtized múltán utódjának, az igen ifjú XIV. Apollónak (?közös Péterünk szent, de még zöld almájának?) gyónja meg részben. Az események pedig görögnek a maguk útján ? amíg csak el nem párolognak az alakok, eseményestül, regényestül. Önéletrajzostul. Mert gyanítható: Szentkuthy saját két- vagy többénűségének is hangot adott (nem egyedül ebben az alkotásában), és tudható: Pendragon szépségébe egyik szerelme, Betta szépségét látta bele. Oly mindegy.

Hagyományos regénypoétikákból kiindulva a Pendragon és XIII. Apolló elementárisan rossz regény. Pár éve azzal dicsérték volna gyarlóságát, hogy ?a posztmodern előfutára? a szétzilált könyv, melyben még a narrátor áll legbiztosabban a lábán, illetve ő ül legbiztosabban a Trumcsi kocsma regisztrált féldecijei, fröccsei mellett. Ha élne, a nagy ellenlábas és rivális, Határ Győző igazolva látná: ?Mindig tudtam, hogy Miklós levegőszámba veszi az olvasót; hogy majd? minden írása: tudatkiömlés a parttalanság és az alkati narcizmus jegyében; hogy regényeiben az építkezésre képtelen?. De nem; Miklós nem veszi levegőszámba az olvasót. Aktortársat, s ekként alkotótársat keres és lel benne. Mi az irodalom? Még egy rosszul építkező, tudatkiömlesztő regény is valószínűleg az; ám az a szóvigalom, mondatbörze, epizódszínház, filozófiai és művészettörténeti szövegelés, amelyet e Pendragon-parafrázis Merlinjeként Szentkuthy varázsol, a lehető legélvezetesebb irodalmi csemege ? legalábbis annak, akinek ínye hasonló zamatokra van kapatva. Színtiszta hamisregény.

A nevekkel kezdtük. Egyes helyeken merő (név)etimológia a textus. ??az ?Uther? szó, Pendragon másik neve, majdnem anyaméhet jelent latinul. A Penis és a Dragon [hímvessző; sárkány] mindenki számára feltűnő?; ?Családneve [Apollóé] Fioraio volt, ami virágboltot vagy virágkereskedőt jelent, ha nem tévedünk?? ? olvassuk. Mások, köztük a gyönyörű Igraine sem kerülik el a szófejtést. A nevek, szavak katalizálják egymást, bugyog a Szentkuthy-szótár forrása. Igraine-ről tán csak azért kérdi mártírkodni szerető, hoppon maradó férje, Tintagel herceg, hogy nem kínozza-e  migrén, mert a név oly szépen egybecseng a hasogató főfájással?

A Szentkuthy-hagyatékot odaadóan gondozó Tompa Mária a közreadáskor vegyes elveket követett. A majdnem valamennyi kéziratlap hátoldalán megtalálható tartalmi kivonatokat, melyek nem tartoznak a kész műbe, a marginálisra iktatta, ezzel olyan olvasási metronómot indított be, amely az egyvégtében vonuló regényt esetleg tőle idegenül ritmizálja. E kis összefoglalásokba ?naplószerű bejegyzéseket? is ékelt, viszont az író ?stílusbeli, sokszor vitriolos önbírálatait már nem vettem bele, mert nem illeszkednek lényegileg a történethez?. Magyarán: a Pendragon és XIII. Apolló megjelent a Magvetőnél ? de egyszer majd ki kell adni csupasz szövegét. Persze ? ha egy pillanatra behunyjuk filológus-szemünket ?: oly mindegy.

Kiadvány:
Szentkuthy Miklós
Pendragon és XIII. Apolló
Magvető Kiadó, 2009


Forrás:
Tarján Tamás
revizoronline.com
2009.08.09.