Krasznahorkai László új, régóta várt regénye, a Báró Wenckheim hazatér egy többszólamú gondolatfolyam zenei kompozíciója. Egyben életmű-összegző írás is: bizonyos motívumok, karakterek és szituációk ismerősek lehetnek a szerző korábbi prózáiból, bár ebben több a szatíra a szokásosnál. S noha olykor karikaturisztikusnak tűnhet az író ábrázolásmódja, amellyel a magyar valóságot megragadja, nincs benne semmi túlzás. A diagnózis pontos.

A Báró Wenckheim hazatér Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásának parafrázisa, legalábbis a regény alapszituációja kísértetiesen hasonlít a svájci író drámájának kezdetére: a város egykori – azóta híressé és gazdaggá vált – lakója úgy dönt, hogy hazatér szülőföldjére, s a kétségbeesett, elszegényedett polgárok úgy várják érkezését, akár a megváltást. Krasznahorkai Güllen helyett egy dél-alföldi kisvárost választott célpontul, amelynek közhangulata, bürokráciája és lakosai társadalmunk egészét képezik le. A regény érdekességét elsősorban az aktualitásokra való reagálás jelenti, olyan problémák elevenednek meg mint a menekültválság, a hajléktalan-kérdés, a kényes sajtószabadság ügye és a már-már hungarikumnak számító mutyizás.

A mű cselekménye két fő szálon fut, bár elbeszélésmódja polifonikus (hasonlóan a Háború és háborúhoz), így jelentősen megsokszorozódik a szereplők és a nézőpontok száma. Ez a többszólamúság kirántja a talajt a narrátor alól, aki csak annyiban van jelen történetében mint egy karmester: a művet nem ő szólaltatja meg, de nélküle mégsem lenne. Az egyes szólamok egymást kiegészítve, kánon-szerű hatást keltve beszélik el a cselekményt, amely körkörösen ismétlődik, míg tovább nem hömpölyögnek az események. A város lakossága is a narrációs eljárás áltál mutatkozik be, s a különböző szólamokból épülnek föl a társadalmi rétegek, akár egy nagy kórus, amelyben legtöbbször nem is érzékelhető elsőre, hogy ki beszél.

A könyv egy rövid „Figyelmeztetéssel” kezdődik, amelynek tétje a muzsikusok pontos játéka: „én vagyok az, aki mindössze felügyel itt, én vagyok, aki nem létrehoz, csak jelen van minden hang előtt, mert én az vagyok, aki Istenigazából ennek az egésznek csak a végét várja”. Krasznahorkai ennek megfelelően (a Sátántangóhoz hasonlóan) kottatárral és tánclappal zárja könyvét, amelynek fejezetcímei egy ritmust tesznek ki: „TRRRAM-PAM-PAM-PAM-HMMM-RÁRÍRÁ-RÍ-ROM”. Ezek a cselekményt tagoló katonás staccatók azonban ellentétet képeznek a gondolatfolyamszerű, áradó, sokoldalnyi terjedelmű mondatokkal.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Forgách Kinga, Litera.hu, 2016. október 8.