Aki nem ismeri eléggé az elbeszélő irodalom természetét, azt elsősorban az szokta érdekelni, miről szól egy könyv, és nem az, hogy hogyan van megírva. Ennek a problémának a jegyében sikerült nálunk ez idáig többé-kevésbé félreolvasni a médiában ezt a nemrég megjelent kiváló regényt. Szándékosan írtam az első mondatban először regény helyett könyvet, ugyanis a nagyközönség jelentős részének nem lényeges kérdés, hogy mondjuk kalandos útirajzot, divatos témájú lektűrt, esetleg nem is a feltüntetett szerző által, lélektelenül megírt "memoárt", regényesített, "intim" elemekkel átszőtt családi szakácskönyvet, netán egyszerűen valami sztár nevével eladott minősíthetetlen, a ponyvánál is roszszabb bóvlit - vagy tényleg regényt vett-e a kezébe. Ha viszont regényről van szó, akkor annak értéke nem attól függ, miről szól, és aki írta, hány éves, és tényleg vele esett-e meg mindaz, amit a történet elmesél. Ha regény, akkor elbeszélő művészetként célszerű megítélnünk. Mindegy, hogy "a hetvenes évek dolgozó és sportoló fiataljainak életéről" ad-e képet a prózaíró, netán a kőszegi katonaiskola néhány nemzedékkel korábbi növendékeiről, egy letartóztatott banktisztviselőről, akit valaki megrágalmazhatott vagy egy öreg halász küzdelmeiről a nyílt tengeren. Vagy a japán punkok és plázacicák ezredfordulós világáról.
Mostani regényünk történetesen ez utóbbi közeget választotta. A könyvborító sokat tesz azért, hogy lektűrként vegyük a kezünkbe. A téma is közönségcsábító. A szado-mazo szex, a piercing, a tetoválás és egyáltalán a nyersebb erotika a XXI. századi média és internet által uralt világunk hétköznapi jelenségeivé váltak, nemkülönben a plázavilág vagy az anorexia. A jelenleg 24 éves szerző nagyjából húszévesen írta meg ezt az első regényét, melynek főhőse, Nakazava Lui egyes szám első személyben beszéli el a vele megtörténteket. Az a látszat keletkezik, hogy a beszélő lány akár azonos is lehetne azzal a másik fiatal lánnyal, aki az egészet írta, és akinek fotója ott is van a hátsó fülön. Misima Jukió is mindössze 24 évesen adta közre első nagyszerű regényét, az Egy maszk vallomását, és a szerző abban is úgymond saját fiatalkorát írta meg. És az erotika is igencsak meghatározó szerepet játszik mindkét műben.
Kanehara Hitomi elnyerte hazájában a legjobb első műre adható rangos Akutagava-díjat. Ennek ellenére Japánban egymilliónál is több példányban kelt el a regény, azóta tucatnyi nyelvre fordították-fordítják. Olaszországban például egy sorozatban jelent meg Dennis Cooperrel, Alexander Mastersszel meg Gerlóczy Márton Igazolt hiányzás című önéletrajzi sikerkönyvével, egy "hagyománytörőnek" tekintett sorozatban. Csakhogy a Pirszinget a kígyónak nem hagyománytörő (bár sikerkönyvnek éppen sikerkönyv, de hát sokféle sikerkönyv van), hiszen szépen illeszkedik a japán irodalom nagy hagyományrendszerébe, Kavabata Jaszunari, Akutagava Rjúnoszuke vagy Misima észjárásának és írói módszereinek ismeretéről, kreatív továbbgondolásáról tanúskodik. És abban feltétlenül különbözik olasz sorozatbeli magyar szerzőtársától, hogy Kanehara Hitominak nincsenek rossz mondatai. Nagyon is jó mondatai vannak. Kicentizettek, patikamérlegen kimértek, pontosak, tömörek és mégis érzékenyek. Egyfajta minimalista prózanyelv uralja a regényt, pergő párbeszédek, takarékos közlések, semmi cifraság. A szöveg szerkezeti felépítése is jól kigondolt, ügyesen alakítja az író a rövidebb és hoszszabb bekezdések rendjét, tudja, mikor kell egy rövid tőmondatot külön bekezdésbe tenni. A fordító érezhetően szépen követi az író finom logikáját az egyszerű, letisztult szóválasztásban, a mondatok nagyon élnek magyarul.
A szerelmi történetet azért sem mondom el. Csak annyit, hogy két gyilkosság keretezi, egy 19 éves lány (a kígyószimbolikát is követő) átváltozásának lehetségességéről is szól, a szerelmi háromszögben két fiú és egy lány keresi a maga helyét. (Egy tetoválásból élő fiatal fiú szadista módon megerőszakolja, majd meggyilkolja korábbi ügyfelét és fiú szerelmét, majd a punk fiú barátnőjét - akit korábban a punk kedvéért már belőtt és tetovált majd magáévá is tett - végül magához veszi: valami ilyesmi rövid hír lehetne a történet végkifejletének esszenciája, ha a regényvégi sejtetéseket az egyik lehetséges módon értelmezzük. Bár ez így körülbelül annyira érdekes, mintha a Bűn és bűnhődést foglalnánk öszsze egy bűnügyi hírben.) Fontos kellékek a piercingek, köztük is a piercingek, melyek ahhoz is kellenek, hogy Lui kígyónyelvet csináljon magának, olyat, mint szerelmének, Amának van (végül nem csinálja meg). És fontos kellékek a tetoválások, melyeket Siba, a másik fiú készít előbb Amának, majd Luinak is. Nagyon szép a motivikus munka a kígyóval, sárkánnyal, kirinnel, a fogakkal, szemekkel, a nyelvvel. Összetett jelentéseket hordoznak a nevek (Nakazava Lui - Louis Vuitton; Amada Kazunori - Ama - Amadeus - Deus - Zeusz). Az istenekkel való kacérkodás nem felszínes, hanem a japán irodalom metafizikai tradícióját követi. A szerelem, a test, a szépség, a kínzás, a gyönyör, a másikkal való teljes egyesülés vágya, a test működésébe és kinézetébe való beavatkozás és mindenekelőtt a halálvágy, az erőszak, az öngyilkosság és a gyilkosság elképzelt és lehetséges formái mind összefüggenek egymással és az isteni dimenzióval. Ahogy Misimánál a szamurájhagyomány és a zen-buddhizmus világa elvegyült a nyugati lélekelemzés és a konfesszió gyakorlatával, úgy vegyül el Kaneharánál ugyanaz a számunkra egyszerre riasztó és izgalmas japán tradíció a beváráslóközpontok, tévécsatornák, az internet, a pornóipar és a popkultúra globalitásával és a mai Japán-beli köznapi jelenlétével.
Kanehara regényének nyelve nemcsak minimalista, hanem szenvtelen is. Mondhatni normális leíró hangfekvésben szólal meg, semmi rendkívüli indulat, semmi magyarázkodás, semmi okoskodás, semmi nyavalygás, inkább száraz tényközlésekkel kell beérnünk. Ám a tényközlések olyan brutális, de egyben megértésre és együtt-gondolásra, együtt-érzésre méltó világot jelenítenek meg, hogy ezt nem is tehetnék másként, mint ezen a szikár nyelven. Kanehara igencsak tud írni: kevés szóval többet ér el. Mondhatni, nem csak akkor normálisan szenvtelen a nyelvhasználata, mikor gyilkosságról, halottnézésről vagy hősnőnk fokozódó alkoholizmusáról és beteges koplalásáról van szó, hanem a testi szerelem leírásakor is. Ha valakinek az a kérése, hogy a másik ne a pinájára, hanem a hasára élvezzen, mert úgy szeretné, ezt vajon hogyan lehetne másként mondani, ha nem éppen így? Itt így is van mondva, ahogy kell. De semmi tetszelgés, semmi pózolás, erőltetettség nincs a szóhasználatban, mert ebben a regényben ez is természetes. A sör az sör, az istenek istenek, a geci meg geci. Főhősnőnk, Lui sorsszerű szenvedélyességét pedig remekül érzékeltetik a jól kimért ritmusban adagolt száraz mondatok, melyek a legváratlanabb pillanatokban akasztják meg a cselekményt, és arról szólnak, hogy amint Lui hazaér, a nyelvében lévő piercinget éppen hányas méretűre cseréli - persze mindig nagyobbra, és mindig előbb, mint szabad lenne ("Már 2 G-s a pirszingem! Gyerünk, nevess!"). Mintha csak Csáth Gézát hallanánk a naplófeljegyzéseiben, arról, mikor mennyi morfiumot adagolt be éppen magának (Utána 0,024 P. Ebből, sajnos, 0,006 M. Nagyszerű euphoria."). Amiről Kanehara regénye beszél, az bizony ugyanaz, amiről Csáth is például, annak idején: hogyan is lehetne az emberélet rövidségébe belevarázsolni az isteni, kozmikus lét teljességét.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy a regény alapanyaga, amit az író alaposan megdolgoz, ma nagyon divatosnak tűnik. Ez egyrészt egyáltalán nem baj. Másrészt mindig vannak szexőrültek, helyüket kereső tini lányok, mindig vannak alkoholisták, trendi és nem trendi viselkedésmódok. Kérdés, ki miként ír róluk. Mindig van gyilkosság, mi több, szerelmi gyilkosság is, és a legocsmányabbnak, legvadabbnak tűnő szexjátékok is mindig lehetőséget adhatnak a metafizikai dimenzió megtapasztalására. Még szerencse, hogy az elbeszélő művészet tudja ezt. Ennek japán tradíciója kiváltképp. Ebbe a nemes tradícióba illeszkedik Kanehara műve. Én a szerzővel kapcsolatban nagyon is derűlátó vagyok.

Forrás: Élet és Irodalom, 2007. 05. 18. (www.es.hu)