A magyar esszéírás klasszikusa volt életében is, most morális etalonként szól utoljára, finom groteszkben és még rejtettebb keserűséggel. Életművet záró könyvet fogsz kezedbe.

Egy szobánk volt, keddenként korábban jöttünk, hogy beszélgessünk. Ante, apud, ad adversus, circum citra – kezdtük viccesen a latin kultúrával, amin felnőttünk, meg hogy milyen kár, hogy ez a diszciplína kihalt a középiskolákból, hiszen hogyan értsük meg Berzsenyit enélkül. De aztán jött más is, mondjuk: politika. Például a népszavazás kommentje, ami elsöpörte az EÜ reformot. Vagy, ahogy helyrerántja a múltba tekintő történelemhamisítás apróságait vagy nagy hazugságait. Ebben a kötetben is találsz ilyet: ahogy megírja a gyerek Poszler élményét Horthy kolozsvári bevonulásáról – várta a „fehér lovat”, de csak Mercedes jött helyette, snassz jelenet – csalódás és szatíra a lovas tengerészről.

Poszler számomra morális etalon volt, minden köznapi, tanszéki, nagypolitikai kérdésről hajszálpontos diagnózist tudott rajzolni pár mondatban – nem esett végletekbe, mondhatnám, hogy vezérelve a kanti kategorikus imperativus  szigora és őszintesége volt. (A Horthy-kép – a kötet első tanulmánya – groteszk ugyan, de a vége tragikomikus: amikor ’44 októberében a fürdőszoba előterében Horthy azt kérdezi Veesenmayertől, Hitler megbízottjától, hogy adja-e becsületszavát, hogy visszakapja fiát… A nagyapa szólal meg itt – mondja Poszler – nem az államférfi. Fürdőszobai bealázottság és tehetetlen kisszerűség. Groteszk-tragikus kép: Poszler zseniálisan értett ennek a stiláris, nyelvi és képi megjelenítéseihez. (Óráit is azért imádták a hallgatói: finom iróniája oldotta a nehéz kérdéseket és nevetés fonta körbe előadásait (például a pszichoanalízis és irodalom című nagy sikerű kollégiumát).

Már Az elszabadult hajóágyú (2011, Magvető) című kis füzete  – négy esszével – jelezte, hogy bár irodalomtörténészként nyúl, teszem azt Victor Hugo Kilencvenhárom című regényéhez (onnan az idézet, az elszabadult, megfékezhetetlen és pusztító hajóágyúról) – azért a metafora nyelvén a jelenről, sőt a jelen kritikájáról beszél. Hát nem ennek a pusztító elszabadulásnak vagyunk tanúi mind a mai napig?

A tanulmánykötet, ami most jelent meg – élete összefoglaló dolgait tartalmazza. Úgy is készült rá, súlyos betegsége után mondta, „van még pár dolog életemben, amit össze akarok foglalni”. Ezek közül a legfontosabb az Erdély-probléma. („Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről”.) A honvágy – a gyerekkor álma és valósága – majd az erdélyi magyarság sorsa, de már innen, Budapestről figyelve. (Isteni distinkciója: hol voltam otthon, és hol vagyok itthon…) És valóban: száz év remény és száz év csalódás.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Almási Miklós, Art7.hu, 2016. nov. 4.