Krasznahorkai nem takarékoskodott az eszközökkel, hogy magával ragadja, emlékeztesse és a regénybe zárja olvasóját, a mutatvány pedig hibátlanul sikerült. A Báró Wenckheim hazatér túlzás nélkül az év egyik legjobb műve.

Krasznahorkai László új regénye nagy ívű körkép a kortárs Magyarországról, egyben saját életművének hatalmas, domború tükre. Összefoglalás és végigtekintés: egy életmű értelmezése a megváltozott időben. Tánclépések és zenei ritmusok tagolják a gyors iramban hömpölygő szöveget, amely azonban soha nem fordul át zavarosságba, mivel mindennek megvan a maga pontos helye és ideje. Éppen úgy, ahogyan azt a karmester előírja, márpedig ha zenéről van szó, a karmester az isten.

Az istenképzet rögtön az előhangban explikálódik – ez azonban nem az alma, a karmester vagy a gyónás fogalmai által előhívott keretet hivatott egyértelművé tenni, hanem magának a történetbe karakterként belépő, egyben önmagát kívülről szemlélő szerzőnek az önértelmezése, így azonnal tudatosul is. A Háború és háború Mastemannja mellett eszünkbe juthat maga Godot is, aki az örök várakozás eredményeképpen már-már egy kisebb istennek számít, ahogyan maga a báró is. Wenckheim Béla maga egy hamis isten, afféle istenke – de nem is az a lényeg, hogy valódi-e, hanem hogy milyen szerephez jut imádóinak életében. Itt pedig fontos szervezőerő. A várakozás motívuma – amely már korábban is olyan nagy szerephez jutott a Wenckheim-birtok életében – itt is visszaköszön, hiszen az első történetben fölbukkanó szélsőjobbos csoport éppen a báró hazatérését várva terrorizálja a környéket, mondván, rendnek kell lennie, mire az úr hazajön. A feszültség nőttön-nő, ahogyan a bulvármédia által üldözött báró egyre közelebb ér úti céljához – hogy aztán egy szatirikus csavarral az egész a feje tetejére álljon.

Wenckheim Béla egyértelműen idegen közegben mozog; először észre sem veszi, hogy átmentek a határon. (A határok ugyanis valójában nem a határon kezdődnek, pontosabban nem a földrajzi határok jelentik a határokat, hanem az emlékek és a birtok lakói.) A szerepek megfordulnak: itt a titkárnak fölajánlkozó szolnoki Dante lesz az idegenvezető valakinek, aki látszólag mindenkinél több jogot formálhat erre a vidékre. Persze nehogy azt higgyük, hogy a Budapest környéki járatokon rendszerint klasszikus olasz irodalomról esik szó: dehogyis, itt egyszerűen egy hátvédről van szó, pontosabban még csak nem is róla, hanem egy rá hasonlító férfiról. Áttételek sorozata, amely finoman jelzi, hogy semmi sem igazi, semmi sem az, aminek kiadja magát, vagy aminek értelmezik.

Ki a báró, a birtok várva várt rejtélyes ura? Egy balfék? Szerencselovag? A család szégyene? Esetleg afféle lelki szemetesláda, akinek mindenki kiöntheti és ki is önti a lelkét, mivel őt senki nem érdekli? Elsőre azt mondhatjuk, hogy a karakterhálózatok középpontjában helyezkedik el, az ő középpontja azonban személytelenebb természetű: emlékek, helyszínek, régmúlt események foglalják el és mozgatják meg – olykor – a szívét. Amikor meglátja a tiszteletére küldött fogadóbizottságot, első reakciója az, hogy ijedten magára húzza a vonat ajtaját (a tervezett ünnepség pedig, szinte már Örkény modorában, teljes káoszba torkollik). Így aztán ő sem válhat valódi személlyé a többiek számára, kölcsönösen megismerhetetlenek maradnak; a báró még azt sem engedi meg, hogy hozzáérjenek, iszonyodik az érintéstől.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Evellei Kata, Art7.hu, 2016. nov. 7.