Bán Zsófia Turul és dínója nem idegen műfajú könyv a szerzőtől. Korábban, már a Próbacsomagolásba is néhány évre visszamenőlegesen, összegyűjtött munkák, esszék, kritikák, tanulmányok kerültek, ám a válogatás korántsem véletlenszerűen történt. Nincs ez másképp a 2016-os könyvhétre megjelent Turul és dínóval sem, melynek szövegei így együtt sosem jelentek meg. Új tehát a szerkezet és teljesen új a keret, pontos és világos utat mutatva az életműben, sőt részben tematizálva is azt.

Bán Zsófia munkái rendkívül politikusak, s ő maga is gyakran hangoztatja: az identitás sem lehet más. Munkái nagyrészt holokauszttal kapcsolatos képek köré épülnek, beszédmódja a poszt-auschwitzi világban értelmezhető. Nem is létezhet más, hiszen, ahogyan arra már a Rosszkedvünk nyarában rávilágít: a holokausztot követően a gyászmunka hagyományos fogalma értelmezhetetlen, hiszen azt nem lehet feldolgozni, nem lehet „túllenni” rajta. Ezt a szemléletmódot interiorizálva tekint aktuálpolitikára és kultúrára.

Jelen szöveg keretei csak néhány izgalmas példa felvillantását teszik lehetővé, melyek azonban meglehetősen sokat mondanak Bán pontos meglátásairól. A rejtélyesnek tűnő, Turul és dínó címadó szöveg, mely a mítoszteremtést helyezi középpontba. Nietzsche-re hivatkozva a modernizmust mindenféle mítosz hiányával írja le. Ennek kiemelt szerepe van egy nemzet, s benne az egyén önmeghatározásában. A mítoszok elvesztése ugyanis új mítoszok megteremtésére sarkall: ami az amerikaiaknak a dinoszaurusz, azt sokaknak Magyarországon a turul szimbolizálja. A szocializmus évtizedeinek elhallgatása több nemzedék kollektív és kulturális emlékezetének hiányával egyenlő. Az a nemzet és benne az egyén pedig éppen ezért azokat a „kollektív” emlékeket és azt a kultúrát fogja fogyasztani, amelyet felkínálnak neki. Bán belátásai a mai magyar valóságban sokat jelentenek: sorai intő jelek, miszerint a magas kultúra elefántcsonttornyából nem lehet a fent leírtakat felismerni. Nem lehet tudatosan és reflektáltan észrevenni, ki kerül abba a helyzetbe, hogy ezt a konstruált „kollektív” emlékezetet és annak képeit „legyártsa” és „fogyasztassa”. W. J. T. Mitchellre hivatkozva idézi fel, hogy ezek a szimbólumokká vált képek nem beszélnek (sem a dínóé, sem a turulé) önmagukért, mindig valaki más beszél helyettük, s helyezi őket keretbe, teszi őket egy kulturális háló részévé. Ahogyan ugyanezt teszi Bán és szerkesztője a kötet szövegeivel, egyfajta performatív aktusként. Ahogyan a kötet különböző időkben létrejött szövegei egymás mellé kerülnek, úgy hozzák létre a kutatói és tudományos életművet meghatározó irányvonalat. Ami pedig a keretet adja: a saját tárgytól, az írásoktól való szerzői távolság. Térbeli és időbeli egyben, hiszen vállaltan a Berlinben töltött időszak adja a keretet, a kötet nyitó és záró darabja is ott keletkezik. Ez a távolság teszik lehetővé, hogy Bán a Turul és dínóban kutatásai fontos, ám egy irányba tartó elemeit beválogassa: így kerülnek egymás mellé szövegek az Apám helyettről, Forgács Péterről és Nádas Péterről, a Saul fiáról és egy Jelinek-drámáról, a 2006-os 56-os emlékműről és a közelmúlt politikai eseményeiről szinte dokumentum-színházi aktusként tekintve rájuk, a dráma szerkezeti elemeit beépítve a történésekbe. A korábban keletkezett szövegeket sok esetben később keletkezett képek egészítik ki, új megvilágításba helyezve az egykor leírtakat. Elég a 2006-ban, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára létrehozott emlékmű értelmezését példaképp hozni, melynek kapcsán Bán a transzparencia hiányát és az emlékmű formanyelvének beágyazatlanságát említi. Az ide kerülő képek a botrányos Szabadság téri és az Eleven emlékműről egészen új megvilágításba helyezik az egykori szöveg tanulságait.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Antal Nikolett, Tiszatajonline.hu, 2016. okt. 6.