Egész kötetet hangolni haikura nem gyerekjáték. Három sorban öt plusz hét plusz öt, összesen tizenhét szótag a keleti eredetű versmolekula. KAF a rezignáció, az énhiány elképesztően változatos gyűjteményét komponálta meg haiku-variációkból. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A (Vázlatkönyv 2002 ?2009) jelölésű szűk évtizedkrónika címe is hét szótag. A japán jelleg ígéretét a fülszöveg (töredék az Egy könyv a feledésnek elejéről) ötösei, hetesei nyomatékosítják. A haikut már korábban birtokoló Kovács András Ferenc teljes koncentrációval dolgozik. A szerkezet keretes, önmagába visszatérő. A mottó, a címer ? Újévi vers, csak ennyi ? újraéled a legutolsó költemény legutolsó sorában.

Bár a nem is oly rég Európába plántált, karakterét jelentősen módosító haiku alaptermészete szerint nem rímes (igaz, magyar mestereinek néhánya épp a rímeltetéssel igyekezett megadni friss zamatát), a rímvarázsló Kovács András Ferenctől szokatlan, hogy ezúttal mily kevés összecsengést engedélyez magának. Groteszk pontokon mindössze (?Szép a kabuki! / A hős kardja szemünket / szinte kiböki? ? Japán színházban), vagy kételyek közt támaszt keresve (?Messze Ószaka. / Görbe hegyre hó szakad. / Lesz-e éjszaka?? ? a Basó bús utazása káprázatosan háromszorozza a haiku-rímet. Mindkét kis mű a Kosztolányi japánokat műfordít sorozat természetesen épp tizenhét darabja közül való). A megritkult rím most csak olyan a sorvégeken (vagy akár sorbelsőkben), mint a rianás: egyik kemény törés fut rá messziről a másikra.

A személyes személytelenség (a kép) dilemmája rögtön nyitányként megjelenik. ?Önarc vagy énarc, / tört vonás ? rongyos tusrajz, / hegedt papírkarc? (Képtelen arc, fény). A Fu An-kung képmása majdnem szomszédosan lépteti be a maszk mögötti alakmást (árulkodik a visszafelé kiolvasható monogram: KAF), a (Konkrét szonett magamról) sűrű (bezáró és kétségbe vonó) kerek és szögletes zárójelek fogságában láttatja a jól ismert, korábban (s vélhetőleg-várhatóan még a jövőben) önálló köteteket megtartó Kovács András Ferenc-alteregókat: ?[Ki dolgozószobámban / Időzget, írni próbál ? / Nem én vagyok sosem. Más / Mindig a benti. // (Ez érthető, közismert.) / Talán Lázáry, Jack Cole, / Calvus lehet, vagy Asztrov ? / Senki s akárki, // Csak én nem? Olykor / Mindenki éppen ?alkot? ? / Helyettem ír benn, // S nem tudom: ki ír, / Mit ír, s kinek nevében, / Névtelen űrben?]?. Ha a szonett szabályos alakzatát és pulzálását nem is, osztását itt megtartja a költő, s a végére a (kín?)rím is reccsen. Később a szonettek többnyire felveszik az öt és hét sorból álló kezdő strófák ? kell-e mondani: kivétel nélkül öt- és hétszótagos sorú ? fegyelmét, hogy két summázó sorral teljék be a tizennégy szonettsor.

Az inkább játékos, mint misztikus számszerűség, számhűség a haiku-variációk számos bravúrját teszi lehetővé. Hol a keleti ősképhez, az összetettebb formákhoz (renga, tan renga stb.) is híven, hol szabadabban-itthoniasabban, az ismétlésekkel vésve be az új változatokat. Akad haikura formált Japán hexameter (?nőszirom árnya / az ég ? tücsök álma is / édes alatta?), s nem csupán a Csak tizenhét szó emlékeztet épp tizenhét szóval a haiku szótagszámára, hanem az utána álló 2004. VII. 17. is (ez a júliusi nap történetesen KAF születésnapja: mintha a hét és a tizenhét eleve bele akart volna íródni az életrajzába is). Az ötös és hetes sorok mikro- és makroorganizmusokat is hibátlanul működtetnek. Amiként tus és tinta szinte egy s mégis más, úgy KAF medáliai, fohászai, datált naplójegyzetei, levélversei, rapszódiái is egyazon tőről fakadnak: a magát eltűnni, veszni látó, fontos érzelmi kötelékekből kihullott (idén ötvenéves) költő lírai énje fölé lombozódnak, de mindnek más a biológiája. Egy vázlatkönyv szükségképp tartalmaz mellékesebb szövegeket is, ezek azonban szinte csak sejlenek a négy ciklus [(Föltámadás), (Teremtmények), (Nyomolvasás), (Visszavonások)] mélyén.

A Sötét tus, néma tinta legfőbb tárgya az írás(probléma) maga: a szépírásnak az egyénre, a szerzőre gyakorolt hatása, a munka fenséges abszurduma, az íráscselekvés magánya és mindig feltételezhető visszhangtalansága. Mindez nem egyszerűen az autobiografikus létének ablakon inneni és túli világba némi bepillantást engedő költő magánpanasza. Kosztolányi mellett más nyugatosokat (Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Ignotust, Szabó Lőrincet) is felléptet (név szerint is, stílusjegyekkel is), számára köztudottan fontos lírikusokat és írókat (Keatset, Kavafiszt, Poundot, Kafkát, Borgest) idéz meg, s persze a nagy ázsiai haikumestereket. A haiku ? az öt/hét/öt, a tizenhét ? formaközösségében megélt művészi sorsközösségbe ágyazódva válik egzisztenciálissá a gyűjtemény fő szólama. Az emlékező és jósló időjátékok (Csíkszépvízi vázlatok ? 2004, Tíz év múlva ? 2015. június 5-én), a zenei elemeknek a repetitív formakultúrával összefüggő, egyben elütő áradása (például a Mozart-rájátszások), a (meg)feleltetős szerkesztés ? így a gyászmisemotívum A megbízásban és a K. 626-ban, Fu An-kung feltűnése és eltűnése stb. ? a vázlatkönyvet nagy könyvvé emeli. A ?nagy könyv? talán hiú reménye a The Best of KAF ?asztali áldásában? manifesztálódik is. (Szilágyi Ákos már évekkel ezelőtt figyelmeztetett ? akkor az epika kapcsán ?, hogy a nagy mű helyett, nem a legszerencsésebben, a Nagy Könyv vált ideává a magyar irodalomban. Kovács András Ferencnél a ?még semmit sem tettem le / Az asztalra? érzete nem jár együtt az ?Opus Magnum? kényszeres kergetésével). Az új könyvből nem hiányoznak a textuskörnyezetükre átsugárzó, összegző, maradandó alkotások. Ezeknek nem legfőbb jegye, hogy általában hosszabbak, több oldalt az ötösök, hetesek lüktetésével átindázók: a Hegységek, félálomban, a Határ, idő, napló, a Les Pins au Cap-Martin, az imént említett, címében is kafkai vízió, A megbízás, a Széttört nászdal a szélben, a Fény, arany, korom, a Késhet a tavasz. Ez utóbbi az ?Ősznyár, tavasztél neve / sem jut eszedbe ? / mind sajgó névtelenség? stigmájával.

A haiku kisforma. E KAF-kötet az életműben a legjelentősebbek egyike.

Kiadvány:
Kovács András Ferenc
Sötét tus, néma tinta
Magvető Kiadó, 2009


Forrás:
Tarján Tamás
revizoronline.com
2009.07.02.