Az Egy piaci nap Závada Pál legutóbbi nagyregényéhez, a Természetes fényhez képest – terjedelménél fogva – sokkal szűkebb tartományon belül építkezik, ugyanakkor elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik a második világháború és az utána következő évek történéseihez, összefüggő jelentéshorizontot teremtve az időszak sorsfordító eseményei között.

A háború utáni magyarországi társadalom siralmas korképét adó regény bepillantást enged a társadalmi, gazdasági, politikai és nem utolsó sorban morális elesettség szélén álló ország helyzetébe, fókuszpontul Kunvadas széles értelemben vett környékét jelölve ki. In medias res típusú felütésével azonnal a kunvadasi zsidó pogrom sűrűjébe vezet bennünket, majd következetes idő- és térbeli elmozdulásokkal teremti meg a központi narratíva világháborúig visszanyúló kontextusát. A kötet narrátora, Hadnagy Sándorné Mária a „háborús propagandával” megvádolt helyi tanár feleségeként közvetíti a rövid időszak eseményeit, miközben az alföldi parasztság mentalitásán, műveletlen világán, nyomorán keresztül közéleti, míg szülei hátterének és házasságának ábrázolásával családtörténeti kitekintést nyújt. Mindehhez a megbontott időrend teremt lehetőséget, oly módon, hogy a különböző helyszíneken, különböző idősíkokban zajló részleteket eltérő mediális közvetítettségen keresztül alakítja egységes struktúrává. Jegyzetek, tárgyalások jegyzőkönyvei, tanúvallomások, visszaemlékezések, újságcikkek és levelek révén, retrospektív módon bontakozik ki a zsidóellenes megmozdulás folyamata, melyek kuszaságára, a lejegyzett gondolatok és emlékek zavarodottságára a narrátor is reflektál: „Vagy ezekre a bekiabálásokra még a pártközi értekezletről emlékszem?” (50.)

Az Egy piaci nap kérdésessé teszi (miközben a szerző tudatos narratív játéka révén sikeresen kibújik a válaszadás kényszere alól, a befogadóra bízva a megoldást), hogy a társadalom egyik része (a magyarság) hogyan képes a háború után tanúsított tébollyal és indulattal viseltetni a társadalom egy másik része (a zsidóság) iránt, tudván, hogy a haláltáborok poklát megjárt és azt túlélő kevesek visszaintegrálása a deportálást közönnyel szemlélő magyar lakosság szemlélet- és magatartásváltozása nélkül lehetetlen marad. A zsidóság nem feledi a deportálásuk során tétlen magyar lakosság magatartását, amely hazatérésük után fokozatosan alakul át gyűlölködéssé, gyilkos indulattá. A haláltáborok poklát túlélők hazatérnek, hogy odahaza falubeli társaik irgalmatlan támadásának essenek áldozatául.

A zsidók iránti indulat a háború évei alatt elkövetett szörnyűségek után is kitart, sőt, újult erővel tör a felszínre. A látens antiszemitizmus tovább él, és egyre erőteljesebb megnyilvánulási formát ölt: „Például hogy ahonnan gyerekek tűnnek el váratlanul, őszerinte ott nem árt a hogymondjákok körmére nézni. Mert ő most is azt mondja – ne legyen igaza –, hogy ezeket a gyerekeket világos, hogy kik tüntették el. Vagy már el is emésztették őket, mert a maceszukhoz kellett nekik a keresztény vér. Hiszen ő jól emlékszik arra, hogy Szlovákiában is történt már ilyesmi, nem is egy esetben, s ezért közülük ott többet föl is akasztottak. És az oldalán lógó tőrre mutatva kijelentette, hogy az is használatban volt ott a pászkarágók ellen.” (30.)

A hazugságok és értelmetlen elmeszülemények hamar közönségre találnak a káoszban, a mindenre és mindenkire gyanakvással tekintő, tudatlan és rosszindulatú tömegben. A tömeg hatalma pedig gyorsan megmutatkozik: amit legitimnek tekint, legyen az égbekiáltó kitaláció, attól nincs többé megválás, a megvádolt zsidók sem képesek többé megszabadulni a rájuk aggatott vádak, rágalmak alól. Mindezeket csak tetézi a zsidók állítólagos rejtett vagyona iráni vágy, melynek ürügye alatt a csőcselék módszeresen dúlja fel a zsidó lakosság házait, üzleteit. A levegőben lógó kérdés folyamatos nyomás alatt tartja a köz- és a magánvéleményt: „bosszút állnak-e a hazatérő zsidók?” (33.), holott a zsidóság álláspontja az ügyben konkrét módon artikulálódik: „tétován állunk, nem találjuk a helyünket.” (34.) A tanácstalanság mellett természetesen a magyar lakosság ellentmondásos szerepét is szóvá teszik a hazatérők: „a házunkat vagy üzletünket pedig sokszor lehetetlen visszaperelnünk. Hát persze, mert azoktól kéne, akik mostanra szinte már jogos tulajdonosnak érzik magukat. Csodálkozol?, hát persze hogy csalódottak, amiért maradtak közöttünk túlélők.” (35.) A háttérben kimondva vagy kimondatlanul működő ellentétek felszítása azonban politikai felhangokkal egyesül, nyilvánvalóvá téve, hogy a társadalom faji és ideológiai megosztottsága bizonyos elemek számára haszonnal kecsegtethet.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Béres Norbert, Kulter.hu, 2016. dec. 15.