Joszif Brodszkij ? nagyjából húsz éve ? azt írta, hogy az elmúlt időkben az irodalom a költészeten kívül voltaképp mindennel leszámolt. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Ez még optimista kép volt, ha belegondolunk, hogy a mai magyar költészet egy része mostanában éppen azzal kísérletezik, hogy a lírát is süllyesztőbe utalja. De ez természetesen felfogható derűlátóbban is.

Valahogy így: a mai magyar költészet egy része most éppen azzal kísérletezik, hogy a mindennapi, kissé roncsolt, messze nem emelkedett, hanem inkább lesüllyedt nyelvből is kicsikarja a valódi költészetet. Tandori után, a nyolcvanas években főként Parti Nagy Lajos állt neki ennek a szép feladatnak, és bár ő elsősorban a komikus-groteszk-parodisztikus irányába vitte a dolgot, mégis sok emlékezetes, valóban költői pillanattal ajándékozta meg az olvasókat. Marno János vagy Szijj Ferenc már drámaibban, mondhatni tragikusabban formált költőietlen-költői verseket ír (legújabb és talán legtehetségesebb követőjük Krusovszky Dénes); tőlük távol áll a Parti Nagy-féle szójátékzuhatagos formálás, az ő szóvicceik ? mindenekelőtt Marnóra kell ilyenkor gondolnunk ? sprődebbek, nyersebbek, karcosabbak; nem groteszkek, hanem abszurdak, a létezés sötétebb, morbidabb oldalait tárják fel, nem a nevetségesebb osztályrészét vagy a megbocsátható gyengeségeit nemünknek.

Varga Mátyás új kötetében hasonló hangokat észlelünk. Ám ő szinte egy az egyben veszi át a mindennapi élet teljesen kontrollálatlan beszédfordulatait. Valóban hallásgyakorlatokat végez, amennyiben a költői munka nagy része nála kifülelésből, amolyan esztétikus lehallgatásból áll. A módszer láttán talán Janáček juthat eszünkbe; a nagy morva mester ugyanis az utcán járva folyvást lejegyezte, mintegy lekottázta embertársai párbeszédeit, spontán megszólalásait, hogy aztán operáiban hasznosítsa azokat. És aligha kérdés, hogy minden látszat ellenére a Varga Mátyás által előállított versekben van némi zenei ihletettség, a formálásnak van ritmikája, tempója, sőt voltaképpen szólamvezetése is. Mert nem egy, hanem sok hangot hallunk-olvasunk ezekben a nem túl hosszú monológokban, amelyeket ekként már nem is nevezhetünk magánbeszédnek, hanem sokkal inkább többszólamú monodiának.

Az említett költők mellett talán Rakovszky Zsuzsa régi szerepversei hathattak Varga Mátyás esztétikai eszméletére; nála is hangok szólalnak meg, szereplők lépnek fel, hogy aztán gyorsan megint alámerüljenek a hétköznapi élet tagolatlan forgatagába. Az eltérés persze jellemzőbb, mint az azonosság. Mert Rakovszky megformálta, valóban drámai monológokkal, tagolt megszólalással ajándékozta meg verseinek szereplőit. Míg Varga Mátyás nem adja meg nekik a létezés örömét vagy bánatát, ezek a hangok csak addig élnek, amíg a költő odamásolja szólamukat a papírra; személyiségüknek még talán a kontúrjai sem észlelhetőek igazán, páriák ők, a mindennapi nyelv és létezés vak médiumai, akiknek nem adatik meg (mert a költő nem engedte meg nekik) az önálló, differenciált létezés. És ekkor meglehetősen természetes, hogy mintegy tömegben lépnek elő, és mihelyst valaki megszólal, egy másik hang, ha nem is eltörli, de mindenesetre semlegesíti az előtte szóló szólamát. Ezek az emberek élik a hétköznapjaikat, minden megszólalásuk közhelyekből áll, fodrászhoz járnak, uszodába, autót vezetnek vagy villamoson ülnek, szeretkeznek, szülnek, házasodnak és elválnak, élnek és meghalnak, eltemetik halottaikat. Hangjaik egy-egy versben találkoznak, de nem járják át egymást, a hangok és e figurák magánya tökéletes és feloldhatatlan, és a versekben az egyes szólamokat elválasztó függőleges két vonás ebben az értelemben igen erős eszköz: börtönfal vagy szögesdrót sem választhatná szét jobban ezeket az embereket.

Mindez eredeti és okosan megformált, Varga Mátyás jó arányérzékkel dolgozik, egyetlen szövege sem sok vagy elkapkodott. Persze nagy kérdés, hogy nem monoton és mechanikus-e ez a költői technika, az ötlet nem merül-e ki egészen kurta idő alatt, nem lesz-e unalmas az efféle szövegelés, hogy udvariatlanabbul fejezzem ki magam. Mert noha mindössze negyven szöveg található a szépen tervezett, gondosan nyomtatott kötetben, egy idő után már nem lepnek meg minket a megszólalások, a tagolatlanságot könnyen megszokja az ember, és mivel semmi nem zökkenti ki a szövegből, a kezdeti meghökkenést némi fádság követheti az olvasóban. Szóval kérdés, hogy vajon nem sok-e ez a kevés? Nincs válaszom, de azt talán biztosan állíthatom, hogy ilyen típusú könyvet csak egyszer lehet (és érdemes) megírni.

Kiadvány:
Varga Mátyás
Hallásgyakorlatok
Magvető Kiadó, 2009


Forrás:
Bán Zoltán András
revizoronline.com
2009.08.27.