A válogatott költemények kiadása óta eltelt majd’ évtizednyi „versínség” zárult le azzal, hogy tavaly ismét lírakötete jelent meg Rakovszky Zsuzsának, aki a köztes időszakban prózai művek (regények és novellák) megírása felé fordult. 

Hosszú böjt leteltét jelzi tehát a vékonyka Fortepan, melynek olvasása nemcsak a Rakovszky-költészet híveit töltheti el örömmel, hanem a kortárs líra legjavát megismerni vágyókat is, hiszen a kitűnő szövegek lehetőséget teremtenek a nyelv lényegi hatásmechanizmusának megértésére.

A kötet két ciklusba rendeződik, melyeket ismét két-két részre bonthatunk. Az első ciklust, a Napéjegyenlőséget az azonos című vers nyitja, melynek egyetlen hosszabb költeményként történő olvasását a kötet tipográfiája, a megnövelt betűméretben felfedezett kiemelő szándék legitimálja, a szöveg határa kitolódik, amely így több, alcímmel elkülönített egységre darabolódik. Ezt a szegmentálást igazolja a szituációk és a beszélő(k) hasonlósága, az utóbbiak idézőjelekkel elkülönített megszólalásai, az ezeket kommentáló, kvázi narrátori hang jelenléte miatt pedig a szakaszok közös, narratív kerete tételeződik. Az epikus jelleg alá rendelődik a vers élet-út toposza, az így megmutatott eseményeket (az időskorúként megképződő) alanyhoz kötjük, akit először A pszichológusnál, később metróutazás közben, majd barátnőivel közös, ezoterikus, múltidéző szeánszon (Alfa-állapotban) látunk, és már a narrativitás által fölkeltett várakozás, e kód „összerendező” implikációja miatt gondoljuk azt, hogy ugyanazon alany létének utolsó pillanatait, agonizálása végső stádiumát figyelhetjük (Otthon).

A versek sorrendje is jelentéssel bír, a metróutazás alatt az utazó szubjektum például a szemben lévő utas újságjából szerez tudomást az amstetteni rémről, s e versszakasz után a jeremiádokra emlékeztető szövegrész brutális erőszakot és elbörtönözve töltött évtizedeket jelenít meg, amit így könnyen illeszthetünk az újsághírhez, a beszélőt pedig a kínzásokat elszenvedő lány alakjához közelítjük. „Itt lenn a föld alatt növekszenek / gyermekeim, sápadt kis földi férgek, / gyulladt szemű, fakó félistenek, / akár a krumplicsíra, zöld-fehérek.” (Az elrabolt lány, 10.) A textuson belül felvillantott, a szövegtérből kimutató referencia azonban nem oltja ki a nyelv működése által termelt további jelentéseket, mert az archaizálás és a műfaj által megidézett bibliai kontextus miatt újabb összefüggések teremtődnek, az utolsó sor („Anyám, anyám, miért hagytál magamra?”, 10.) például Jézus kereszten elhangzó könyörgésének („Eli, Eli, lama sabaktáni”) parafrázisaként is érthető. Az anya alakja többször felbukkanó motívum a Napéjegyenlőség hosszú versszövetében, az ő keresése, megpillantásának reménye motiválja a versbéli ént mind a pszichológia, mind az ezotéria felé való nyitásban. A túlvilág, a sors kifürkészése állandó eleme a Fortepan versszövetének, melynek csak egyik lehetséges módja a már említett ezotéria. Ezzel kapcsolatban a több megszólalót inkorporáló szövegekben – főképp a beékelt narrátori kiszólások által – irónia létesül, amely mintegy kétségbe vonja a sorsszerűség ilyen szempontú magyarázatát: „Fejük búbján a csakra / kinyílik és egész testük bejárja / a Mindenség bioenergiája.” (Alfa-állapotban, 11.)

Az anya egyfajta metaforája is lesz annak a centrális elemnek, mely meglátásom szerint a Fortepan legfőbb tétje: a metafizikára való rákérdezés lehetősége, a metafizika artikulálhatósága. A metafizika jelentését szó szerint értem, azaz a(z elgondolhatónak tételezett) tiszta anyagin (fizika) való túllépés (meta) aktusaként, azt a gondolati beállítódást, mely feltételezi az anyagi felszín mögötti, alatti mélyebb, szellemi jelentés létét. (Vö. Hans Ulrich Gumbrecht, A jelenlét előállítása – Amit a jelentés nem közvetít, Bp., Ráció–Historia Litteraria, 2010, 28.) A metafizika tehát nem más, mint ami a matéria önmagasága helyett a valami más felé való elindulást, történést, eseményt jelöli, vagyis az adotton, a jelenlévőn való túliságot. A Fortepan versei szinte mindig végrehajtják ezt az ellépést, hiszen a kimondással épp a kimondáson túlmutató magasságokba próbálnak fölkapaszkodni, szinte minden versnek van egy efféle vertikális emelkedése, íve, kapja az akár a szellemidézés, az emlékezés, akár a tapasztalaton túli megpillantásának a formáját. A szövegek perspektívája mindig a végtelenben tűnik el, a látvány, a víziók konstitutív részét képezik e poétikának, a létezésen túlra, a jelenlévő mögöttire irányul a tekintet: „Egy várost láttam, amely nincs sehol.” (13.); „Ülnek a szürke, léten túli fényben, / árnyak: már nincsenek, csak látszanak.” (43.) Mindezt fokozza, hogy a beszélő gyakran a félálom-álom állapotából szólal meg, az álom és az ébrenlét között gond nélküli és jelöletlen az átjárás: „Az álom / átfúj a még folyékony énhatáron / a partra, hol még egy vagyok veled.” (21.); „És mintha csak álombeli terek / lennének, több helyszín egymásba olvad.” (50.) Elmosódnak a határok, nem adódnak szilárd, mozdíthatatlan pontok, minden cseppfolyósként, diszperzként, áttűnésében létesül. „S mint álmokban, a kizárt harmadik / elve futólag érvényét veszíti: / én és nem én vagyok itt és nem-itt” (50.).

A logika szétszálazó-elkülönítő jellege csődöt mond, ellentmondásmentessége kiiktatódik, felfüggesztődik, elégtelenné válik. Ebben az értelemben a nyelv is egyfajta korlátként tételeződik, mert a lét határaira való rákérdezés annak belátásával jár együtt, hogy a nyelv csak bizonyos szintig képes ezt megtenni. Amiről beszélni kellene, az mindennél fontosabbnak tűnik, a nyelv azonban képtelen lefolytatni ezt a beszélgetést, csak a sejtetés, a víziók és az elhallgatás marad. Ezt a „lényeg előtti megtorpanást” is színre viszi a kötet: „Fenyők hajóraját / látni, s a lombos erdőt, mint szél borzolta tengert. / Hátrébb hegyek, mögöttük is hegyek, / azok mögött az elgondolhatatlan: / a láthatár mögött száműzött istenek / élnek tovább fenyő, szederbokor alakban.” (Erdő, 36.) Erős tehát a vizualitás szerepe, melyet a trópusok szintjén a mindvégig hangsúlyos metaforikában és a metaforasorokból összeálló allegóriákban érhetünk tetten: „fotonzápor zuhog a nagy folyóra. / A délutáni Nap – égő tehén – / a lomha vízre sápadt holdat ellett, / s most vonszolja nyugat felé a fény / köldökzsinórján: gézcsík – könnyű felleg – / tapad az izzó sebszáj peremén.” (A föld alatt, 9.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bihary Gábor, Kulter.hu, 2016. dec. 29.