Akkora siker volt, hogy másképp ugyan, de érdemes újraindítani a Tények és Tanúk történeti sorozatot, amelyre annak idején a kis leleplezések mellett nagy elhallgatások voltak jellemzőek.

Bestsellerrel indult 1975-ben a Magvető Könyvkiadó legnevezetesebb könyvsorozata, a Tények és Tanúk. Marosán György Tüzes kemence című memoárja elsősorban a politika süllyesztőjében eltűnt szerző személye miatt volt érdekes. Számosan emlékeztek még az 1962-ben született viccre: „Miért zárták ki Marosánt a politikai bizottságból? – Azért, mert Buci Gyuri nemcsak pék, de Kádár is akart lenni.” A történelmi tényektől és a nagypolitika kulisszáitól távol tartott olvasók azt remélték, hogy a sorok között felfedezhetnek majd legalább egy félmondatot arról is, miért rúgta ki bő évtizeddel korábban Kádár János pártvezér a helyettesét. E várakozásukban csalatkozniuk kellett ugyan, a Rákosi-korszak boszorkánykonyhájának működésébe viszont már bepillanthattak.

A megjelenésekor rögvest Tétának keresztelt sorozat alighanem ezért váltott ki szokatlanul nagy érdeklődést. Elfeledett vagy inkább elfelejtetett történelmi fő- és mellékszereplők kaptak szót, kortársak és (hagyatékukban fennmaradt visszaemlékezéseik, naplóik révén) halottak egyaránt. Jellegzetes, fekete borítójú papírkötésével a Tények és Tanúk a XX. század szubjektív krónikájának lett tárháza.

Az első nagy Téta-csemege 1976-ban Füst Milán naplója volt. Az 1960-as évek közepén irodalmi Nobel-díjra is jelölt nyugatos költő és drámaíró, nemzedékek megkerülhetetlen mestere „jegyzési kényszerben” élt, negyven éven át, napi két-három órányi munkával rótta a sorokat élete fő művébe. Csakhogy – bár többször próbálkozott vele – 1967-ben bekövetkezett haláláig nem sikerült megjelentetnie. „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom van” – hajtogatta, ezzel is növelve feljegyzései titokzatosságát. Füst filozofikus, esztétikai és pszichológiai fejtegetései a megjelenéskor a reveláció erejével hatottak. Negyedszázaddal később viszont – amikor a Fekete Sas Kiadó közzétette a „teljes naplót” – kiderült, hogy egykoron tönkrecenzúrázással hamisított változatot kaptak kézhez az olvasók. A hiteles Füst-szövegeket rekonstruáló két irodalmár, Szilágyi Judit és Fazakas István cenzúratörténeti szolgálatot is tett azzal, hogy az egykor kihagyott részeket más betűtípusból szedve adta közre.

A helyreállított feljegyzéssort elemző Nyerges András 1999-ben például arra a botrányos tényre hívta fel a figyelmet, hogy a tétás változatban Illyés Gyula neve mindössze egyszer fordult elő, miközben az igazi naplónak ő az egyik „legsűrűbben emlegetett szereplője”. Csakhogy a nemzet idoljaként kezelt íróról nem lehetett kinyomtatni, hogy Füst „a törtetés ragyogó mesterének” vagy „csodálatos kaméleonnak” nevezte ifjú pályatársát. E beavatkozást nem cáfolva Hegedős Mária, a Magvető egykori főszerkesztője (utóbb megbízott igazgatója) a HVG érdeklődésére most mindehhez – „a tények kedvéért ” – annyit tett hozzá, hogy a kiadó készen kapta a „szűkített” változatot, a kihagyások leginkább a költő özvegyének szempontjait tükrözték.

Hasonló módon láttak nyomdafestéket a sorozat más naplói is. Balázs Béláról, az 1949-ben elhunyt filmesztétáról és költőről (egyebek mellett A fából faragott királyfi című Bartók Béla-táncjáték szövegkönyvének írójáról) 1958-ban ugyan művészeti díjat neveztek el, ám 1945 előtti munkássága korántsem tett eleget mindenben a marxista kánon előírásainak. A Balázs-napló megrostálásáról már a megjelenés után értesülhettek az érdeklődők: Péter László szegedi irodalmár hosszú tanulmányba rejtve részletes listát adott közre a hézagokról. A Nyugat-alapító Fenyő Miksa Elsodort ország címen megjelentetett 1944–1945-ös naplójával pedig ennél is könnyebb dolguk volt a könyvbúvároknak, „csak” meg kellett szerezni az 1946-os első kiadást. Olykor teljes napok maradtak ki, máskor csak olyan, a szocialista demokrácia fülének bántó mondatok, mint hogy „az igazmondás a legnagyobb luxus, akár fasizmusban él az ember, akár demokráciában”.

Újratöltve

„Sokáig nézze Réz Pál a Dunát / (hogy hallgathassunk rézpáli dumát)” – köszöntötte az ezredfordulón a legendás, akkor hetvenéves szerkesztőt alkalmi versében Parti Nagy Lajos. A két, reszelős hangú nagydumás könnyed, frivol, mégis egyetemi irodalmi kurzussal felérő társalkodását már 1992-ben kilenc héten át élvezhették a rádióhallgatók. Ez a „hangos memoár” a megírni nem szándékozott emlékirat helyett készült, sőt – mint az egyik, 2015-ben felvett kiegészítő interjúból kiderült – az elégetett naplójegyzetek pótlásaként is, így ez lett az e hét elején bemutatott, Bokáig pezsgőben című Réz-interjúkötet alapja. Miután az időközben 85 évessé és betegeskedővé vált Réz nevével egybeforrott Holmi folyóirat megjelenését a szerkesztők közös megegyezéssel beszüntették, a múltidézés még inkább aktuálissá vált. A félszáz, jószerével ismeretlen fényképet és számos, Réz úrnak címzett, olykor verses dedikáció fakszimiléjét tartalmazó kötettel a Magvető Könyvkiadó a legnevezetesebb sorozatát, a mintegy 130 kötetre rúgó Tények és Tanúkat újítja fel.

Az új folyam – a korábbival ellentétben – nem kap egyenruhát, esetenként nemcsak a kötetek borítója, de akár még a formátuma is eltérhet egymástól. A sorozatot a nevén túl a régire hajazó, ám modernizált betűtípus köti majd egybe. A kiadó immár nem tekinti „kőbe vésett” szabálynak, hogy a magánarchívumokban, levéltárakban szunnyadó szubjektív emlékiratoknak, naplóknak nem kell értelmező elő- vagy utószó, jegyzetapparátus és névmutató – hangsúlyozta a HVG-nek a könyvműhelyt az év eleje óta irányító Nyáry Krisztián. Az igazgató erre példaként említette Zimándi Pius István premontrei kanonoknak még az idén megjelenő 1944–1945-ös teljes naplóját, amelyet Ungváry Krisztián ezen új szerkesztési elvek alapján rendez sajtó alá.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Murányi Gábor, Hvg.hu, 2015. október 4.