Megjelent az 1945-ben Buchenwaldban elpusztított neves budapesti fényképész, Kis Pál naplója. A kötet előhangját Závada Pál, utószavát György Péter írta.

„Most ez a sorsod, te csillaggal megjelölt zsidó, az utcára napi két óra hosszat mehetsz, családonként egy személy, és ha kimégysz az utcára, elfognak, összevernek, elhurcolnak, nem látod többé a családodat, szerencséd, ha hetek múlva megtalálod őket… Ha feltámadhatnátok és jöhetnétek, akkor most gyertek ide, Makszim Gorkij, Dosztojevszkij és a többiek mind… itt bőséges anyagban turkálhattok… megírhatnátok, amit még nem írtatok meg: az élet vég nélküli, feneketlen nyomorúságát…"

A fönti sorokat Kis Pál budapesti fényképész (1890-1945) megrendítő naplójának 73-74. oldaláról idéztem, s azt hiszem, ez a pár mondat is elég arra, hogy képet adjon erről az ártatlanul meghurcolt, jóravaló emberről, és arról a mérhetetlen keserűségről, kiábrándultságról és fájdalomról, amit élete utolsó hónapjaiban érzett.  Mint az a most kiadott, fényképekkel és egyéb korabeli dokumentumokkal illusztrált kötetben olvasható, Kis Pál hatgyermekes zsidó családban született Budapesten, fényképész mesterséget tanult, s 1917-ben költözött a Király utca 51. számú épület ötödik emeletére, ahol 1944-ig működtette a minőségi munkájáról főváros szerte elhíresült „napfényműtermét".

Szorgalmas, igyekvő és dolgos mesterember volt, egyben műkedvelő festő, szobrász és muzsikus, egy művelt, igazi pesti polgár. Erről az elveszett életről a kötet előhangjában Závada Pál író ezt mondja: „Kis Pál valaha ennek a világnak, Magyarország társadalmának, a főváros közönségének, iparkodó polgárságának a centrumában képzelte el a maga helyét, sőt hazája kulturális és művészeti életét tekintve inkább az élvonalban – és joggal, hiszen ehhez eleinte minden visszaigazolást megkapott. Törvénytisztelő polgárként meg nem fordult a fejében, hogy törvénykezői egyszer nemcsak hogy ki fogják metszeni őt és a származásilag hozzá hasonlókat a nemzet testéből, hanem el is pusztítják majd. Kis Pál egy időben bízvást érezhette magát a hazáját mélyen szerető és igazán büszke magyar alkotók egyikének – nekünk tudnunk kell, hogy mindig is az volt, és az is marad" (16. o.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kácsor Zsolt, Mazsihisz.hu, 2017. jan. 4