Nem kérdés, hogy Csáth Géza egyike volt a magyar irodalom legkülönösebb figuráinak. Naplóiban dokumentált élete olykor érdekesebb, mint irodalmi teljesítménye. Zseninek indult, tehetségként folytatta, roncsként végezte.

Szellemi és testi hanyatlását unokatestvére, Kosztolányi Dezső írta le a legtapinthatóbban:

„A szer beadagolása után többnyire olvasmányaiba merült, melyeket utóbb nem is válogatott. Egy silány újságcikk, vagy egy középszerű regény, teljesen kielégítette ilyenkor. Éles kritikája nem működött. Amit ebben a lelkiállapotban olvasott, azt benépesítette morfiumos képzeletével, mint a kisgyermek a rossz gyermekversikéket. Ő, aki valaha Puccinit elsőül fedezte fel a magyar közönségnek, és imádta Strauss Richárdot, egy alkalommal eljátszott nekem egy utcai kuplét. Nagyon dícsérte és fejtegette a szépségeit.” 

„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Mint orvos, figyelte magát és kísérletezett testével.

Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott. Hogy a soványító morfiumot ellensúlyozza, hízókúrát használt arzénnel, minek következtében a fölismerhetetlenségig meghízott.

Aztán, hogy lefogyjon, nyomban ebéd után hánytatót vett be. A tűrhetetlen fizikai rosszulléttől sarkallva, egyszer-másszor elhatározta, hogy leszokik a szenvedélyéről és bezáratta magát egy szanatóriumba. Ez azonban aféle jámbor öncsalás volt.” 

A végkifejlet közismert: 1919 nyarán a bajai elmeosztályon ápolták, innen megszökött, több lövéssel szinte kivégezte a feleségét, az ismételt ápolásból megszökött, végül szeptember 11-én a szerb határnál elfogták, de pantopont ivott, és belehalt a mérgezésbe. 

A pályakezdés viszont káprázatos volt

Csáth jogos öntudattal számol be róla 1913-ban megjelent önéletrajzában: 

„Mint nyolcadikos gimnazista elküldtem Bródy Sándornak, a Jövendő akkori szerkesztőjének egy novellámat. A Kályha volt a címe. Válaszolt rá. Azt írta, hogy küldjek mást is, »jót, sőt feltűnőt« vár tőlem. Ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni az írással. Nem sokáig tehettem. Jött az érettségi, azután az orvosegyetem. Másfél évig csak az anatómiának és az élettannak éltem. Egy napon azonban mégis ráhatároztam magam, hogy kopogtatok a Budapesti Naplónál.

Abban az időben ez a lap az ifjú magyar irodalom harcoló gályája volt. Vészi József és Kabos Ede szerkesztése alatt itt szerezték meg igazi formájukat Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért. Vészi József és Kabos Ede mint nagyszerű, fáradhatatlan trénerek vezették a vasizmú bajnoki csapatot. És befogadtak a csodás atléták közé.

Hogy mennyire sokoldalú tehetség volt, az ugyancsak az önéletrajzból derül ki:

„Festő akartam lenni. Bizarr színkeveréseimet és elnagyoló vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette, és elégségest adott. Annál nagyobb volt az elégtételem, amikor egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolást láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam.

Ugyanígy jártam a dalaimmal is. Kezdettől fogva szabad atonális harmonizálást, asszimetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök.

Később azonban, amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt részem, mint Szegeden, mert bizonyítva láttam, hogy amit megsejtettem – az a modern művészet.”

Igen, valóban az volt, és Csáth teljes erővel vetette bele magát a modernség izgalmaiba. Ráadásul nem volt egyedül, hiszen nagyjából ekkor kezdte pályáját Ady és Bartók is. (Hogy utóbbi koncertjeiről Csáth írta az első rajongó kritikákat, az szinte természetes.) Az 1908-ban kiadott novelláskötete, A varázsló halála már tartalmazza mindazt, amiért ma is olvassuk a műveit. 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bán Zoltán András, Unikornis.hu, 2017. febr. 5.