Jelen kötet egy évvel a neves esztéta és irodalomtörténész Poszler György halála után, 2016-ban jelent meg. A kötet a szerző eddig nem publikált esszéit tartalmazza, melyek éles lényeglátással, lepleket lerántó őszinteséggel íródtak, és kerültek az olvasó elé. Poszler ezen írásai ugyanis egyrészt tanúságtételül szolgálnak mindarról, ami élete során hazáját formálta, a 20. századi történelemről, de önvallomás gyanánt méltó lezárása is pályafutásának, életének. A kötetet a Jánossy Lajos, Keresztury Tibor és Nagy Gabriella által készített, 2014. december 6-án és 14-én a litera.hu-n közzétett, és a könyvbe egybeszerkesztett életműinterjúja, valamint egy jó barát, Sándor Iván (1930-ban született író, kritikus, esszéista) búcsúírása zárja. Jelen írásomban a kötet első felére – a kötet mondanivalóját meghatározó, Horthy-korszakra reflektáló esszékre – szeretnék koncentrálni.

Kolozsvár Poszler György születésének évében, 1931-ben már a trianoni békediktátum következményeit szenvedve román terület, ahol a magyar nyelv használata a hatalom által nem támogatott törekvés, hiába volt része az erdélyi magyar kisebbség önrendelkezési jogának. Poszler tehát kisebbségi sorsba született, és ennek a léthelyzetnek billogát viselte egész életén át. Kilencéves volt a második bécsi döntés idején, amikor Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélték. Kisgyermekként már két ország lakójának tudhatta magát, noha nem költözött a családja ezekben az években. Identitása egy olyan környezetben alakult ki, ahol az elemi iskolában magyar nyelven folyt a tanítás, majd később, politikai okoknál fogva, kényszerűségből csak román nyelven tanították Románia történelmét és földrajzát, olyan tanárok, akik maguk is alig tudtak románul. Magyarságtudatát jócskán próbára téve, de meg nem törve élte át a kor politikai és társadalmi harcait.

A kisebbségi lét végigkísérte pályáját, melynek alkonyán a visszatekintő és életén elmerengő ember szemével vette sorra mindazon eseményeket, amelyek miatt hazáját egész életén át vihar dúlta területnek láthatta. Traumák sorozata érte az országot, melyet otthonának tekintett. Trianon úgy égett be a magyarság kollektív tudatába, mint a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága, mint morális képtelenség. Megcsonkított ország, megcsonkított lélek? Kétségtelenül. Valami eltörött 1920. június 4-én az emberekben, amely megtörtség máig együtt jár a magyarságtudattal. A 30-as években a magyarok egyszerre hitetlenkedtek és hittek: nem maradhat így. Ahogy Poszler írta: az értelem a végsőkig nem adhatja föl a harcot. Folytatni kellett az életet. Ezért a kötet szerzője sem félresöpörni, hanem továbbörökíteni szeretné a múlt emlékeit. Elfeledni nem kell, feldolgozni szükséges a megtörténteket. Mert elmúlt, ahogy a csalódás is, amikor a második bécsi döntés után a fiatal Poszler a híres fehér ló helyett a fekete Mercedesen bevonuló Horthy Miklóst látta, de keserű szájízzel: Magyarország és Románia Erdély fölött marakodott. Poszler ismét kettészakadni látta hazáját, és a sebet csupán az a vékony cérna tartotta össze, hogy a második bécsi döntés értelmében, 1940-ben, Kolozsvár ismét magyar föld volt.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gombor Lili, Kuk.hu, 2017.02.13.