...mindegy, hogy a mesélés, a történet becsületének megmentőjét, vagy az elbeszélésről szóló elbeszélés újabb minőségének felfedezőjét tiszteljük a szöveg narrátorában, a Virágzabálók mindenképpen alkalmas arra, hogy átértékelje a kortárs prózára irányuló olvasási technikákat. - Ficsor Benedek Darvasi László regényéről.

?És elmondták neki, amit eddig talán egymásnak sem, elmondták az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti emberi vidéket, elmondták neki a szavak árnyékában élő növényeket, elmondták a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat?. Így fejezik be történetüket Darvasi László szövegének szereplői, a meséken kívüli meséket mint megannyi szöget az elbeszélés testébe verve, magukra borítják sosem létezett világuk fedelét. De az elbeszélés már azelőtt lezárult, hogy egyáltalán megkezdődhetett volna: a bevezető (soron kívüli) fejezet pusztító árvize jó előre elmossa a Virágzabálók álomszerű alakjait. A befejezésben végrehajtott ítélet ily módon a prológusban sem pusztán vészjósló előrejelzés, hanem a konstrukció egy lehetséges értelmezése. Pelsőczy Klára és Szép Imre ?festett kis kampók, hajlított szögek, ácskapcsok, összemázolt lécek? segítségével elszigetelik magukat a külvilágtól, mindentől, ami sosem válhatna a szöveg részévé, ami a végzetes korlátozás nélkül felborítaná világuk kényes egyensúlyát. Ám a történet elején ezek az információk semmiben sem különböznek a tiszai árvíz halált hozó üledékétől: Schütz doktor bűne, az emlékezés, az elkövetkező tragédiák elbeszélése, a házaspár ?gyilkos növényháza? egy átláthatatlan értelmezési tartomány részei. A kijelentések szikár váza tartalommal a szöveg előrehaladtával telítődik, de hogy miként nyer értelmet a cselekmény, az kizárólag a homályos felütés szabályai mentén határozható meg. Minden, ami történik, már megtörtént, de hogy hogyan történik, az csak a történés folyamatában ismerhető meg. A keretfejezetek így nem csupán közrefogják az eseményeket, de felülírják az olvasás linearitását, hiszen az idő múlása megtöri a történetet, de nem változtat azon: a különbségek ? bevezetés és lezárás között ? apró repedésként csupán az elmondás gyötrelmeiről tudósítanak. Minden újra visszatér, és minden előröl kezdődik, a szöveg egyszerre lineáris ? hiszen előre halad ? és rekurzív ? mert a dolgok mindig is már-megtörténtek. E kettő különbségét, a ?valódi? történet hiányát olvassuk tehát, ami a beteljesülés pillanatában még meg sem fogalmazódott, hiszen azelőtt vége szakadt, hogy elkezdődhetett volna.

Egy nő és három férfi története, egy város története, a virágok kultúrtörténete, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története, árulások, gyilkosságok, népek és emberek egymásba fonódó története ? a Virágzabálók széttartó olvasatai a szöveg testébe oltják a különböző értelmezések alapján konstruált magyarázatokat, felülírva a kiindulási pontként funkcionáló ?történelmi regény? struktúráit. Az emlékezés és elbeszélés formái a szöveg alapvető szerkezetébe írt variációk függvényében váltakoznak, állandóságukat a permanens átalakulásnak köszönhetik. Emiatt szakadhat darabokra egy nagy elbeszélésekre kalibrált korszak történelme, és ennek következtében őrizheti meg pusztulásban-épülésben is örökké meghatározó arcát egy birodalmi léptékkel mérve kisszerű város. Minden jelentős esemény, helyszín fragmentumok összessége csupán, hiába kerülnek elő a  szabadságharc és a megtorlás éveinek kulcsfontosságú dátumai, vagy Szeged város topográfiai adatai, a narráció a szereplők partikuláris történeteire: születésre, fájdalomra, vágyra és bánatra fókuszál. A történelmi parabolává szélesedő növénytani előadás ? amely a szöveg gerincét képezi, hiszen a virágevés különböző változatainak metaforikus hálózatán keresztül élet és halál, kegyelem és barbárság kérdésében dönt ? magyarázatai, a detektívregény kliséket kifordító nyomozás az ott elhangzott szöveg után a korszakhatárokat és a történelmi kauzalitást megkérdőjelező tényezővé válnak. Így a nemzeti identitás, az egységes (történeti) szubjektumok, a  kulturális emlékezetbe vésett események narratív funkciója saját illuzórikus jelentőségükön keresztül artikulált. Cigány, német, szerb, zsidó, magyar, olasz vér kering a város, és így a regény szívében, de a nép teljességét meghatározó egyének csupán az elbeszélés pillanatnyi lelkiállapotától függően reprezentálják önmaguk totalitását. Mindannyian magukban hordozzák a saját történelmüket, ami azonban sosem a nagybetűs történelmi valóság transzparens leképezése, sokkal inkább az egészlegesség paródiája.

Darvasi szereplői (szándékosan) túlbeszélt, a lehető legtöbb irányból megvilágított figurák, de ez a már-már a befogadhatatlanságig fokozott meghatározottság meglepően eluzív alakokat eredményez. Mintha Bodor Ádám szűkszavú, szikár vagy Julio Cortázar hátborzongató teremtményei kerültek volna egy meglehetősen redundáns környezetbe. Ismétlések és hiányok miatt megragadhatatlan, a létezés és a nem-lét határán lebegő, kísérteties alakok mozognak a házszámnyi pontossággal leírt, mégis szétfolyó város falai közt. Egy radikális olvasat alapján akár a komplett történetet a bevezetőben és a fináléban kulcsfontosságú figurává formált Schütz doktor nyakába varrhatjuk, megkérdőjelezve ezzel a létezési módok különbözőségére irányuló értelmezést. De a bizonytalanság mindent átható érzése akkor is meghatározó élménnyé válik, ha nem merészkedünk ilyen messzire. Az elbeszélésben megidézett történelmi környezethez hasonlóan ugyanis a szereplők identitása is az ismétléseknek köszönhetően létrejövő töréseken át válik elérhetővé. Így aztán minden (és mindenki) egyszerre jelölheti ?önmaga? ellentétét és az ellentét ellentétét, ami végső soron saját instabil, ironikus ?lényege?. Olyan alakok bukkannak fel a szövegben, akiknek jelenléte látszólag ugyan független az aktuális nézőponttól, azaz nem köthetők egyértelműen a fokalizációhoz, de létjogosultságuk legalábbis kérdéses a narrátor és az elbeszélés főhőse által megképzett térben. Mama Gyökér, Levél úr és Féreg úr, vagy a fűmuzsikus Koszta Néró nem állnak egy szinten a fikcióban reálisként feltüntetett élőlényekkel, megjelenésükhöz hitre és a mítoszok iránti tiszteletre van szükség, önmagukba mint apró szövegegységekbe sűrítik az események eszmei és emocionális aspektusait, és ily módon belülről tükrözik vissza az általuk képviselt ?növényi lét? mechanizmusát. 

A létezés különböző szintjein mozgó szereplők A könnymutatványosok legendájához hasonlóan a mesék, legendák különféle értelmezését feltételezik. A történelem nagy elbeszéléseit marginális csoportok helyi jellegű konfliktusaiba transzponáló narráció azonban nem minőségi differenciák alapján konstruálja a mesei motívumokat. Gilagóg vajda cigányainak naiv világmagyarázatai csupán a nézőpontból eredő különbségek és nem a társadalmi hierarchia alapján választhatók el a Szép testvérek vagy Pelsőczy Klára a város helyzetére tekintettel is releváns megnyilatkozásaitól. A differenciált olvasatok jól elkülöníthető regisztereket hoznak létre, amelyek a szöveg terét a mítoszok ?hatékonysága? szerint osztják fel; a mesék hatásfoka ugyanis befolyásolja az egyes szereplők viselkedését, ám ez az effektus csak a reális eseményeken túlira vonatkoztatható cselekedetekben jelenik meg, vagyis a mese és a mesékben létrejött figurák kölcsönösen feltételezik egymást. Ebből következően a narratív technikák által felosztott szövegegységek tovább bomlanak a fikció ?valóságától? mért távolságuk szerint. Így a legendák, mesék, mítoszok és a realitás mellérendelő viszonyba kerülnek, retorikai funkciójuk megegyezik, hiszen a szövegformáló erejük csupán mennyiségi és nem minőségi problémaként jelentkezik. Mindez olyan ?mesélők? munkáival rokonítja a Virágzabálókat, mint Italo Calvino vagy Gabriel García Márquez, akiknek egyértelmű hatása jelentéktelennek tűnő epizódokban is megmutatkozik, ahol a cselekmények nem a beszédmód, hanem a tematikus egység ?átemelése? révén emlékeztetnek az említett szerzők szövegeire: szoknya alá rejtett férfi (bár ez inkább Günter Grass), a folyami hajózás, megelevenedett holtak, a földdel eggyé váló szerelmesek, világító csontok, mindent elöntő áradás,  vékony csontú szeretők stb.

A Virágzabálók jelentősége első látásra a szövegformálás hagyományosan eltérő technikáinak integrációjában rejlik. Úgy hoz létre a regény egy szigorúan mesei világot, hogy közben az alkotási folyamat reflexióit is belső ügyként kommunikálja, méghozzá anélkül, hogy a struktúrák kiüresedett történetét ismételné a végtelenségig. Mindezt egy olyan befogadói környezetre hangolva, ahol a siker alapvető feltétele a hagyománytisztelet (a könnyen elhelyezhető innováció). Teljesen mindegy, hogy a mesélés, a történet becsületének megmentőjét, vagy az elbeszélésről szóló elbeszélés újabb minőségének felfedezőjét tiszteljük a szöveg narrátorában, a Virágzabálók mindenképpen alkalmas arra, hogy átértékelje a kortárs prózára irányuló olvasási technikákat. Hogy mennyire nagy regény Darvasi László munkája, azt az elkövetkező évek diskurzusai határozzák majd meg, jelen pillanatban azonban nem csak fizikai tulajdonságai miatt tűnik megkerülhetetlennek.

Kiadvány:
Darvasi László
Virágzabálók
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Ficsor Benedek
www.litera.hu
2009.06.09.