Ha a kortárs magyar irodalom terén személyes kedvencet kell keresnem, Darvasi Lászlót választom, egészen bizonyosan. A könnymutatványosok legendája című ? első ? regénye elolvasása óta nagy hatást gyakorol rám prózája, amely a magyar irodalmi berkekben népszerű posztmodern szövegirodalom (Garaczi, Kukorelly, Esterházy, de még Nádast is ide sorolnám) mellett ? véleményem szerint ? üdítő kivétel. Darvasi szavaiból történetek bontakoznak ki, sőt legendák, mítoszok születnek. Ha elcsépelt, irodalmilag leegyszerűsítő, kategóriával akarok élni, azt mondhatom, hogy Darvasi a mágikus realizmus képviselője, a Kárpátok Márquez-e, aki a kelet-európai népcsoportok történelméből sajátos ízű mítoszt sző.
Legújabb regényének, a Virágzabálók című művének a megjelenését azóta vártam, amióta a szerző egy, a Pécsi Művészetek és Irodalom Házában megtartott beszélgetés során elmondta, hogy több évre visszavonul legújabb regénye megírása érdekében. Bár az évek során több részlet jelent meg a készülő könyvből különféle irodalmi folyóiratokban, egyiket sem olvastam el. Nem szeretek egy készülő műből részleteket olvasni, úgy gondolom, hogy a kíváncsiságom egy alkotás szerves egységét ennyire nem sértheti meg.
A könyv az idei Ünnepi Könyvhét idején jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Sokáig ácsingóztam éhesen a könyvre, gyér anyagi körülményeink miatt nem mertem megvásárolni, a könyvtárakban lekéstem a kikölcsönzéséről, mígnem feleségem meglepett nyaralásunk előtt egy példánnyal. Általában gyorsan olvasok, de Darvasi regényének időt hagytam, had álljon össze az egész a fejemben, a lelkemben. Még a horvátországi utazásunk előtt kezdtem el olvasni a könyvet és egy bő hónap alatt értem a végére. Nem az unalom tartott vissza attól, hogy rögtön befaljam az egészet, de az élménygazdag nyaralás is elvont az olvasástól, valamint nem akartam egy általam nagyon vágyott könyvön hipp-hopp túljutni.
A Virágzabálók Magyarország XIX. századi, olykor fennkölt, olykor vérzivataros történelmébe repít vissza minket, a 48-as forradalmat közvetlenül megelőző eseményektől kezdve, a Bach-korszak megtorló rezsimén át egészen az Osztrák-Magyar Monarchia születésének idejéig, sőt azon is túl. Darvasinál a történelem olyan háttér, amely együtt lélegzik a regény tulajdonképpeni cselekményével, a valós és vélt események kéz a kézben támogatják egymást, hogy egy sajátos ízű, hangulatú mágikus világgá lényegüljön át az egész.
Darvasi főhőse Szeged és a várost benépesítő népek, a szerbek, cigányok, zsidók, magyarok, örmények stb. sokasága. Szeged a nemzetek olyan találkozóhelye, amely tökéletesen festi meg a császári birodalom, majd később a Monarchia szétesését okozó, sőt a közelebbi múltban is megtörtént nemzetiségi feszültségeket.
Darvasi nagy ívű regényét ötszemszögből írta meg, a történet tulajdonképpeni főszereplői, Pelsőczy Klára, Gilagóg vajda, Szép Imre, Pallagi Ádám és Szép Péter, akik ugyanannak a változásokkal teli évszázadoknak a lakói, más és más aspektusból regélik el életük és a térség népeinek meghatározó időszakát, akiknek elbeszélését Schütz bácsi, a helyi doktor alakja fogja egybe. Darvasi ?tarantinós elbeszélésmódja? nem egyszerűen ügyes írástechnikai húzás, hanem történetvezetési és -kezelési bravúr. Az egyes elbeszélések sosem csak ugyanazokat a történéseket ismétlik meg más állásból, mint a korábbi szereplői aspektusok, hanem újabb jelentésréteget társítanak a regény gazdag szőtteséhez.
Hasonlóan első regényéhez a Virágzabálókat is időn kívüli alakok töltik meg, akik egy földrajzilag megjelölt hely szellemileg körülhatárolt lényegét jelenítik meg. Ezek a ködből előtáncoló alakok némiképp rokonságban vannak az első regény könnymutatványosaival, akik egyidejűleg csodatevők és a történelem tanúi.
Darvasi kelet-európai mitológiája szavakból épül fel, és végül szavakra esik szét, a történetek már nem ismétlik újra magukat, a változás újakat hoz magával, de az már egy másik történet lesz.
Persze elfogult vagyok, de ? véleményem szerint ? Darvasi megkerülhetetlenné vált a kortárs magyar próza palettáján.
Legújabb regényének, a Virágzabálók című művének a megjelenését azóta vártam, amióta a szerző egy, a Pécsi Művészetek és Irodalom Házában megtartott beszélgetés során elmondta, hogy több évre visszavonul legújabb regénye megírása érdekében. Bár az évek során több részlet jelent meg a készülő könyvből különféle irodalmi folyóiratokban, egyiket sem olvastam el. Nem szeretek egy készülő műből részleteket olvasni, úgy gondolom, hogy a kíváncsiságom egy alkotás szerves egységét ennyire nem sértheti meg.
A könyv az idei Ünnepi Könyvhét idején jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Sokáig ácsingóztam éhesen a könyvre, gyér anyagi körülményeink miatt nem mertem megvásárolni, a könyvtárakban lekéstem a kikölcsönzéséről, mígnem feleségem meglepett nyaralásunk előtt egy példánnyal. Általában gyorsan olvasok, de Darvasi regényének időt hagytam, had álljon össze az egész a fejemben, a lelkemben. Még a horvátországi utazásunk előtt kezdtem el olvasni a könyvet és egy bő hónap alatt értem a végére. Nem az unalom tartott vissza attól, hogy rögtön befaljam az egészet, de az élménygazdag nyaralás is elvont az olvasástól, valamint nem akartam egy általam nagyon vágyott könyvön hipp-hopp túljutni.
A Virágzabálók Magyarország XIX. századi, olykor fennkölt, olykor vérzivataros történelmébe repít vissza minket, a 48-as forradalmat közvetlenül megelőző eseményektől kezdve, a Bach-korszak megtorló rezsimén át egészen az Osztrák-Magyar Monarchia születésének idejéig, sőt azon is túl. Darvasinál a történelem olyan háttér, amely együtt lélegzik a regény tulajdonképpeni cselekményével, a valós és vélt események kéz a kézben támogatják egymást, hogy egy sajátos ízű, hangulatú mágikus világgá lényegüljön át az egész.
Darvasi főhőse Szeged és a várost benépesítő népek, a szerbek, cigányok, zsidók, magyarok, örmények stb. sokasága. Szeged a nemzetek olyan találkozóhelye, amely tökéletesen festi meg a császári birodalom, majd később a Monarchia szétesését okozó, sőt a közelebbi múltban is megtörtént nemzetiségi feszültségeket.
Darvasi nagy ívű regényét ötszemszögből írta meg, a történet tulajdonképpeni főszereplői, Pelsőczy Klára, Gilagóg vajda, Szép Imre, Pallagi Ádám és Szép Péter, akik ugyanannak a változásokkal teli évszázadoknak a lakói, más és más aspektusból regélik el életük és a térség népeinek meghatározó időszakát, akiknek elbeszélését Schütz bácsi, a helyi doktor alakja fogja egybe. Darvasi ?tarantinós elbeszélésmódja? nem egyszerűen ügyes írástechnikai húzás, hanem történetvezetési és -kezelési bravúr. Az egyes elbeszélések sosem csak ugyanazokat a történéseket ismétlik meg más állásból, mint a korábbi szereplői aspektusok, hanem újabb jelentésréteget társítanak a regény gazdag szőtteséhez.
Hasonlóan első regényéhez a Virágzabálókat is időn kívüli alakok töltik meg, akik egy földrajzilag megjelölt hely szellemileg körülhatárolt lényegét jelenítik meg. Ezek a ködből előtáncoló alakok némiképp rokonságban vannak az első regény könnymutatványosaival, akik egyidejűleg csodatevők és a történelem tanúi.
Darvasi kelet-európai mitológiája szavakból épül fel, és végül szavakra esik szét, a történetek már nem ismétlik újra magukat, a változás újakat hoz magával, de az már egy másik történet lesz.
Persze elfogult vagyok, de ? véleményem szerint ? Darvasi megkerülhetetlenné vált a kortárs magyar próza palettáján.
