Szabó T. Anna író, költő, műfordító eddig is izgalmas pályát tudott maga mögött, hát még most, első novelláskötetének megjelenése után. Töréstesztről, sikerről, égi és földi dolgokról is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Új könyved, a Törésteszt novellái nem túl könnyű olvasmányok. Nőként veszélyesebbnek, megterhelőbbnek látod a mostani világot, mint amilyennek néhány évtizeddel korábban tűnt?
Mindenki volt csecsemő. Csak szépen elfelejtettük – már aki – hogy milyen az éjszakában sírni egyedül. A világ akkor is veszélyes volt, és most is veszélyes. De – hiszen túléltük – mindig volt valaki, aki a karjára vett, megetetett és elringatott. Aztán bedobtak szépen az arénába. Aki nem akar mártír lenni, az harcol. Erre kondicionálnak – pedig nem erre születtünk. A természetes pusztulással még talán meg lehetne úgy-ahogy békélni, de az erőszakkal soha. Egyre inkább kiviláglik, hogy megint a bosszúállás mozgatja a világot. „Eddig engem aláztak és ütöttek, most én ütök és én alázok” – ez a legszomorúbb mondat, amit olvastam, egy ózdi fiú facebook-oldalán, de tökéletesen alkalmazható mindenféle politika kicsinyes játszóterére is. Visszakerültünk a szemet szemért elvhez – ettől mindenki megvakul, elvakul, morogni és harapni kezd. Nézem az arcokat, nézem a szemeket. Mindenki védekezik vagy üt, olyan kevesen simogatnak! Olyan kevesen nyújtják a kezüket, hogy felemeljenek valakit a földről. Visszakerültünk valahová, és az ilyen állapotok mindig háborúkat szoktak megelőzni. Ehhez képest a Törésteszt csak cicaharc, mondom haragosan és szomorúan.

Maradjunk az irodalomnál! Egy tíz éve megjelent interjúban olvashattunk a tervbe vett regényről. Most eljutottál az első novelláskötetig, a regényre az olvasóknak mennyit kell még várnia?
Remélem, nem annyit, amennyit a regénynek kellett várni rám. Mert én is vártam: megvártam, amíg költő leszek, amíg esszét írok, amíg doktorálok, amíg pénzt keresek, amíg Dragomán Gyuri regényt ír, amíg felnőnek a gyermekeim. Úgy vártam, hogy dolgoztam, hogy a saját, magamnak kijelölt sávomban haladtam előre, hogy nem telt el nap munka nélkül. A szabadúszás minden öröme és gyötrelme közt megtanultam ugyan adagolni a levegőmet, de folyamatosan köpködni kellett a vizet a számból. A regényíráshoz nemcsak bátorság, de roppant önzés is kell. Egy regény nem bírja meg, ha fél óránként megzavarják az embert, ha folyton kifele kell figyelnie. Intézzék tehát el az életet helyettem, amíg én írok. Csak most kezdek eljutni idáig, hogy megengedhetem az önzést. Ha megkockáztatom ezt, akkor megírom. És ha a világ hagyja.

A Költészet napján szülővárosodban, Kolozsváron léptél fel…
Igen, nagyon örültem a meghívásnak. Végigmenni a Körös-völgyén tavasszal, ez régi vágyam volt. Mostanában többet járok Erdélybe, és ez jót jelent az életemben – életem egyik öröme volt, hogy éppen abban a színházban mutatták be Gyuri darabját, ahová én gyerekkoromban annyit jártam. És ahol én is felléphettem.

Ha már férjed, Dragomán György szóba került, az ő sugallatára játszunk egyet. A Nero, a véres költőnek milyen új címet adnál és miért pont azt?
Vicces, hogy pont ezt kérdezed, most pont erre nem tudok csalás nélkül választ adni. A Néró volt az egyetlen Kosztolányi, amit értetlenül olvastam annak idején (idegenkedtem tőle, az a homályos sejtelmem támadt, hogy a szerzőt folyton megzavarták közben a munkában, mondjuk becsengetett a postás, és nem tudott teljes szívvel koncentrálni), tehát nem is vettem a kezembe azóta, pedig a Kosztolányi-próza amúgy nagyon fontos nekem. Két napja egy Kosztolányi-kutató pont ezt hozta szóba, mint a legjobb regényét, és annyira kedvet kaptam hozzá, hogy még ezen a héten újraolvasom. Tedd fel nekem ezt a kérdést később, hátha akkor frappánsan megválaszolhatom, mert addigra biztosan megszeretem! Ahogy annyi minden mást is az irodalomban, amitől első olvasásra berzenkedtem.

Egy rádióinterjúban nyilatkoztad, hogy aki negyven éves korára nem lesz ismert, sikeres, utána aligha. Vitatkoznék ezzel, Henry Miller például negyven felett futott be…

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás:Ayhan Gökhan, Nullahategy.hu, 2017. ápr. 22.