JL: Aegon-díjas lett nemrég. Az Aegon-díj előtt volt egy nagyon jelentős Booker-díj is, ami szintén nem kis dolog. Visszaolvastam az interjúi egy részét. Ezeknek a díjaknak a fényében azon kezdtem el spekulálni, hogy ez a fény, ez az adorált szituáció, amibe került, egy olyan szellemi és lelki berendezkedésű ember számára, mint amilyen ön, aki hosszú ideig úgy készült az alkotói életére is, hogy ha homályban nem is marad, de ilyenfajta megvilágításokat nem kap, mit jelentett, mennyire volt nehézség? És egyáltalán a társadalmi reprezentáció, a helyzetek, amikbe ebből adódóan került, okozott-e valamilyen gondot, át kellett-e állítani váltókat, vagy olajozottan és természetesen tudott alkalmazkodni?

KL: Olajozottan és természetesen alkalmazkodtam ezekhez a helyzetekhez, mert nem befolyásolták az életemet, ugyanakkor a díjak keltette vakító ragyogást, amit az elmúlt évektől datál, nyugodtan datálhatja korábbról, ugyanis én szinte soha nem voltam igazából híján az ilyen típusú elismerésnek, kezdve az első könyvemmel.

JL: Feltétlenül, de…

KL: Volt egy szakasz, amikor a magyar irodalomban óriási változások történtek…

JL: Igen, erre céloztam!

KL: És akkor már nem a díjakról beszélünk, hanem arról, hogy úgy 1993 körül a magyar irodalomkritika valami előttem nehezen érthető okból szabad prédaként tekintett a könyveimre, megpróbáltak – visszamenőleg – kihúzni az irodalmi kánonból, viszont akkor sokat segített, hogy jórészt külföldön éltem és dolgoztam, ahol a magyar irodalom belső átrendeződései nem játszottak, és nem játszanak szerepet. Mire újra visszajöttem egy könyvvel, addigra nagyjából megnyugodtak a kedélyek. Lehet, hogy ebben nagy szerepe volt annak is, hogy az olvasók a 90-es évek második ötnegyedétől egyre kevésbé érezték magukat befolyásoltnak az irodalmi kritikák által. S jöttek új nemzedékek, belátóbbak lettek a régiek is, s így egyre nyitottabb lett az olvasók s a kritikusok egy jelentős, számomra jelentős része az afféle irodalomra is, mint amilyen az enyém. Természetesen nem tudtam mindenkit meggyőzni, hogy szeressen nagyon, de ezt a mérhetetlen fájdalmat azzal csillapíthattam, hogy az elutasítás csak az irodalmi versenyre s a benne versenyzőkre vonatkozik, de hát abban meg soha nem vettem, és nem is veszek részt. El vagyok foglalva erősen azzal, amit csinálok épp, nem vagyok sportoló. S így magától értetődően távol vagyok attól, hogy megijedjek, amikor egy kritikus hang nem bírálni akar, amire szükségem van, hanem csak rám akar ijeszteni azzal, hogy nem szeret nagyon.

NG: De képes megzavarni az elmélyültséget.

KL: Igen, de csak azt az alkotót képes megzavarni, aki rosszul ismerte fel, mivel kell foglalkozzon életében. Mert aki pontosan tudta, hogy mást nem tehet, mint hogy költészettel vagy prózaírással foglalkozik, az azt is tudta, hogy ez azért van így, mert ő nem választotta a költészetet vagy a prózaírást, hanem csak jól mérte fel, hogy ő egy költő vagy prózaíró. Az ilyen tehát tisztában van vele, hogy költőnek vagy írónak lenni nem választás kérdése. Ahogy mondani szokták, a szórakoztatóipar eme ágára születni kell. Persze, sokan vannak, akik nem így gondolják, és azt hiszik, hogy mint más esetben, úgy ebben az esetben is választhatnak, s balszerencséjükre az irodalmi életet választják, és ott boldogtalanok, elégedetlenek, rossz alvók, részegen hőbörgők, egyszóval díj- és ösztöndíjérzékenyek lesznek. Pedig boldogabban telne az életük, ha ezt a pályát elkerülnék, és azt a terepet céloznák meg, ahol tényleg a siker és a bukás a legfontosabb mércéje a tevékenységnek. Sokkal kevesebb frusztrációval járna, sokkal kevesebb boldogtalansággal, rájuk nézve is, és a környezetükre nézve is, hiszen aki boldogtalan, az a környezetét is nyomasztja. Ráadásul kényelmesebb is az az élet. Hiszen ott nem napi huszonnégy órás a szoli. Tudniillik emitt, a költői vagy írói pályán az ember folyamatosan költő vagy író, ebből nem lehet kilépni. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan produkálnia kell magát, hanem hogy a produkciói egy megszakítatlan folyamat ama részei, amelyek nyilvánosságra kerülnek. A folyamat, amelyben az életét éli, szüntelenül zajlik, függetlenül attól, hogy némelyik része nyilvánosságra kerül-e vagy nem. És nem lehet befolyásolni díjakkal. A díjak jólesnek, vagy védenek, vagy adnak egy újabb esélyt a próbálkozásra, hogy olyan produkciókkal álljunk elő, amelyek méltók az olvasók figyelmére. Szeretik az aszteroidákat? Na, egy díj, az pont olyan. Mi vagyunk a Föld, és mintha egy aszteroida kurva messze elmenne tőlünk, és csak mi látnánk. Jólesik nézni, hú, az anyját, de gyönyörű, mondjuk, na, de hát mégcsak nem is érinti a Földet. Értik?

JL: A Nem kérdez, nem válaszol című kötetben olvastam, ahol arról kérdezik, hogy mi indít el egy könyvet, hogyan tudja körberajzolni vagy érzékletessé tenni az alkotói működését, azt mondja, hogy a figyelmét mindig megragadja valami, és onnantól kezdve az a valami dolgozik önben. A Wenckheim esetében meg tud-e adni egy tájékozódási pontot, amiből aztán ez a munka született? Mi volt az, ami elkezdte forgatni a fogaskerekeket?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás:  Jánossy Lajos – Mészáros Gábor – Nagy Gabriella, Litera.hu, 2017. május 1.