Kántor értéséhez különös muzikalitás, nosztalgia-igény szükséges. Olyan ez a költészet, mint a medvecukor. Régi íz, amely még régebbi ízeket idéz fel. Édeskés alapvetően, de közben az ánizs keserű, hogy mást ne mondjunk, ironikus mellékízt kölcsönöz. SZEGŐ JÁNOS KRITIKÁJA.

Kántor Péter Dunánál lakik. Ez az életrajzi tény mint verstéma és mint poétika is megjelenik a költészetében. Mintegy keresztülfolyik rajta. Folyami költő, ahogyan egyik meghatározó versében mondja: ?45 éves folyami költő vagyok. / Bármit jelentsen is ez, / számolni kell vele, / ha másnak nem is, / legalább nekem.? Kántor pedig számol is. A Megtanulni élni ? versek 1976-2009 címet viselő összegyűjtött válogatáskötet szemléletesen mutatja ennek a költészetnek a folyamait, kanyarulatait, tetőpontjait és torkolatait. A gyűjtés és a válogatás egyaránt jellemző a kötetre. Egyfelől Kántor Péter tüzetesen végigolvasta eddigi szövegeit, másfelől okosan és határozottan meg is rostálta azokat.

A végeredmény pedig ismétlések nélkül, vagy éppen tudatos ismétlésekkel mutatja meg a Kántor-poétika legjelentékenyebb tendenciáit. Jól nyomon követhetően rajzolódik ki ennek a költészetnek a sokszínű egyhangúsága, valamint az a megmentett személyesség is, amely a Kántor-versek legjellemzőbb sajátja.

Megmentett személyesség abban az értelemben, hogy Kántornak a verseiben muszáj visszatalálnia az emlékeihez; ez számára retorikai és egzisztenciális kérdés. Képekbe, tárgyakba, és ? a nagy elődöt idézve ? jambusokba kapaszkodik. Ezért is legszemélyesebb-legsajátabb műfaja az elégia; nem is csak műfaj, sokkal több annál: beszédmód és világkép. Ennek következtében az elégikusság hol a banalitások felé lágyul, általában ebből születnek a dalok, sanzonok; vagy pedig az általánosság és a filozofikus létpásztázás felé tágul, ebből pedig a nagydikciójú hosszúversek jönnek létre. Kántor a könnyed(nek) hangzó dalok és a nagyfeszültségű, szimfonikus hosszúversek mestere. A Kántor-versek világa egyszerre kozmikus és banális. A versek beszélője, a lírai szubjektum, akit nyugodt szívvel azonosíthatunk Kántor Péterrel, a világ szerkezetében egyszerre fedezi fel a nüanszok örökkévalóságát és a metafizika pillanatnyiságát. A Kántor-elégia hitelességét az önirónia adja, ironikus önszemlélet nélkül ugyanis ez a folyami líra állóvíz lenne. Ezzel tisztában van Kántor is, az Összeáll című vers zárlata a következő: ?mint egy 1965-ben készített kád víz, / ami nem folyik el és ki se hűl.?

Ebben a reprezentatív válogatásban a versek nem a korábban megjelent kötetek szerint tagolódnak ? e sorok írója legalábbis nem tudta kiolvasni a Kántor-költészet történetiségét. Nem vett észre éles váltásokat, váratlan cezúrákat. Sokkal inkább a csiszolódás, a formálódás, a lekerekedés, a lassú zajlás, halk átmenet jellemzi Kántor költői fejlődését. Még egyszer visszaúszva a bevezető Duna-metaforájához: Kántor költészete folyamatosan csiszolja emlékeit és verstárgyait. Verstárggyá alakítja emlékeit.

Ebből a szempontból is beszédes az első kötet címe: Kavics. Véletlenül sem kő, hanem kavics. A kavics motívuma, mellyel az első kötet indul, az utolsó, tavaly megjelent kötetben (Trója-variációk) is visszatér: ?A romlandó és illékony valóság / sodrából olykor kiszűrsz valamit, / fölé hajolsz, faggatod, dugdosod / fiók mélyére, memóriazsákba, / hátha megszólal neked és elmagyarázza / magát.? Kántor okos költő, az emlékezés és az emlékképzés mechanizmusa láthatatlanul folyik össze lírájában. Ezt a kettősséget szemlélteti (ahol a két folyamat összekapcsolódása érzékelhető) az életmű egyik belső csúcspontját jelentő Búcsú és megérkezés című 1997-es kötet elején található két képleírás. Az egyik ekfrázis Eug?ne Boudin strandfestő képeit jeleníti meg, a másik pedig a németalföldi Hendrick Averkamp Jég-öröm című festménye alá íródik, még inkább azt viszi színre, miközben színe mellett a visszáját is megmutatja. Kántort a festés folyamata izgatja, az a megfordított platonizmus, ahogyan Averkamp felteszi az élő figurákat a vászonra, azok pedig megdermednek rajta: ?S akkor megdermedtek a madarak az égben, / az orra bukó úgy maradt, orra bukva, / s mindenki ahogy éppen, lépve, ülve, / féllábon, párosan vagy egyedül. // S nagy lett a némaság. S a némaságban / a mozdulatok, mint a tőszavak, / hirdették: Itt! Ide! Így! Erre! Hopp! ? / jóllehet már semerre, végleg ott már. // És nincs erő, mely ezen változtatni tudna, / se szándék, s talán ok sincs igazán, / hisz minden úgy van, ahogyan lehet, / vagyis jól van úgy minden, ahogyan van. // Így! ? és lelakkozta még egyszer az egészet.? Kántor képleírása gyakorlatilag újra megeleveníti a festményen ábrázolt jelenetet, hogy aztán a maga költői eszközeivel ő maga is lelakkozza azt, ezzel pedig az örökkévalóság számára rögzíti a pillanatot. ?Hisz minden úgy van, ahogyan lehet, / vagyis jól van úgy minden, ahogyan van? ? ez a logikai következetés nemcsak egy lehetséges életfilozófia, ez a Kántor-féle ars poetica is egyben.

Miközben a konkrét emlékek és az emlékek megtestesülései, a különböző tárgyak láthatóak az előtérben, voltaképpen Kántort az emlékezésre való emlékezés izgatja igazán. Erre a másodfokú emlékezésre épülnek Kántor alighanem nagyon sokáig fent maradó, már most klasszikusnak tekinthető hosszúversei. Például a címadó vers, a Megtanulni élni, amely igencsak beszédes módon két változatból áll, az egyiket 1990-ben, a másikat 2001-ben írta; továbbá: a Kaszony, 1929, Az ős és A folyami költő. A kötet érdeme, hogy a tavalyi Trója-variációk óta született versek is helyet kapnak benne. Így például a Fodor Géza emlékére írott gyászvers, az ? la recherche des belles vacances, vagy A Kapitány lánya fordítása közben született Puskin és Puskin illetve a Puskin meséje a madarakról című szövegek. És ki tudja, hogy a lezárt Margit-hídról nem éppen most születik-e egy vers?

A kötetből kikristályosodnak Kántor fontos művei, ebből kifolyólag pedig a kopottabb tónusú, ügyetlenebb versek elhalványulnak. De valahogy így lesz otthonos-kántoros az egész. Akik szeretik ezt az egyszerre játékos és egyszerre nagy tétekben játszó költészetet, azoknak tetszeni fog a Megtanulni élni. Kántor értéséhez különös muzikalitás, nosztalgia-igény szükséges. Olyan ez a költészet, mint a medvecukor. Régi íz, amely még régebbi ízeket idéz fel. Édeskés alapvetően, de közben az ánizs keserű, hogy mást ne mondjunk, ironikus mellékízt kölcsönöz.

?Tegyük fel, mégis úgy volna, / hogy az ember csak odamenne, / ahol a Menny és Pokol lenne, / az Oktogonon vagy a Köröndnél, / s egy nyájas öreg Úr szólna: / Na, Kántor fiam, döntöttél? / Mintha múlhatna bármi ezen! / S akkor én, végre, nagy nehezen: / Balassi-Stollár sarok, Uram. / S akkor ő: Of course! Hát persze!? Menny, pokol, Oktogon, Körönd ? ezek a terek egybenyílnak Kántor költészetében, a középpont pedig mindig a Balassi-Stollár sarok. Nagyon sok helyre lehet eljutni onnan, pláne úgy, hogy közben ott(hon) is maradunk.

Kiadvány:
Kántor Péter
Megtanulni élni ? versek 1976-2009
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Szegő János
revizoronline.com
2009.09.10.