Anna Gavalda új könyve giccs. Vagy legalábbis ? tőle szokatlan módon: néhol kissé staccato stílusban megírt ? lektűr. Női regény. Túlpszichologizált lélektani regény.

Olyan könyv, amely kivágja a biztosítékot annál, aki a francia irodalmi hagyományt kérné számon egy francia írótól, de valószínűleg bejön a Coelho-rajongóknak. Egyszóval, ha felelős kritikai attitűddel vizsgáljuk, maga a förtelem.

Csak éppen a könyv jó, és mellékesen ki tudja, mit jelent ma a felelős kritikusi attitűd.

A Vigaszág, ugyanúgy, mint a magyarul pár éve megjelent Együtt lehetnénk, szemtelenül könnyed, levegős regény, egy nagyon jól elmesélt történet, amelyben filmszerűen pörög le több szereplő sorsa, a főalakoké alaposan kidolgozottan, az epizódszereplőké elnagyoltan; sőt Gavalda azt is megengedi magának, hogy egyik szereplőjét a történet bizonyos pontján egyszerűen kivegye a történetből, mert szerepe véget ért, és nem lényeges, hogy mi lesz vele. Nemcsak ezt az elvarratlan szálat hagyja ott, hanem többet is, emellett szándékosan összezavarja a narrációt: a sztorit hol a kvázi főszereplő, Charles Balanda építész meséli, hol az író, a történetbe illesztett történetet viszont Kate, annak főhőse meséli el épp Charles Balandának. Nem tudni, hogyan, de az egész végül nagyon is egységessé áll össze, pedig az író a szövegstílus egységességét is megbontja azzal, hogy néha csak félszavakkal, utalásokkal viszi tovább a sztorit, míg máskor szinte prousti alapossággal képes leírni, hogy mi található Kate konyhaszekrényében. Maga a történet szokás szerint végtelenül gavaldás (francia filmes): emberek keresik egymást, hogy aztán a történet során kirajzolódjék a kapcsolathálójuk, lelepleződjenek a titkok, kiderüljön, ki is volt Anouk, akinek halála megbillentette a látszatéletet élők egyensúlyát, és végül mindenki rájöjjön, hogy eddig nem a megfelelő életet élte, mindenki megtalálja a helyét, valamint Charles Balanda egy hatalmas happy endben egyesüljön a tragikus sorsú, ám belevaló Kate-tel, míg a madarak csiripelnek a fán, és az égnek photoshopolt azúrkék színe van.

Ennyi a szüzsé, ez azonban nagyon kevés lenne ? pontosabban tizenkettő egy tucat. Gavalda mesterségbeli tudása a részletekben mutatkozik meg: abban, ahogy érzékelteti mondjuk a főhős, Balanda és nevelt lánya, azaz két generáció kapcsolatának nehézségeit, a jelenetben, ahogy Mathilde, a lány MP4 lejátszója fülhallgatóján megosztoznak, és így bandukolnak át Párizson, míg helyettük a zene beszél. Vagy ahogy kibontja Anouk (Balanda gyerekkori barátjának anyja) szívszorító történetét, vagy ahogy Balanda és húga, Claire beszélnek, mindig félszavakban?

Gavalda a legjobb pillanataiban azt mutatja meg, milyen, amikor mély a sekélység. A sikere meg azt, hogy épp azért, mert az életben sohasem a jó győz, titkon mégis mindenki ragaszkodik ahhoz, amit gyerekkorában hazudtak neki, tudniillik, hogy a sárkányt ki lehet nyírni, és királylány és a királyfi boldogok voltak, míg meg nem haltak, és nem váltak el.

Kiadvány:
Anna Gavalda
Vigaszág
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
Péntek Orsolya
magyarhirlap.hu
2009.09.15.