„Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:/Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok./A dolgok megtevődnek általam./De én hol vagyok ebben az egészben?/Akár egy kulcsot: elhagytam magam” – írja Rakovszky Zsuzsa A pszichológusnál című versében (in: Fortepan, 2015), és ez az érzet a kellemesnél gyakrabban kísért legújabb regényében, a Céliában is. A fent leírtakat könnyű lenne ráhúzni elbeszélő hősére: az életközepi válsággal küzdők elveszettsége és kétségbeesése hiba nélkül simulna a napközben írói ambíciókat, képzeletben pedig formás kamaszlányokat dédelgető Ádámra, viszont a légüres térben létezés – és az ebből fakadó frusztráció – inkább állítólagos lánya, Célia mindennapjait keseríti meg, hogy aztán egy találkozás teljesen új vágányra pöccintse azt életét. A Célia a hét könyve.

Telefoncsörgéssel indul a Célia, és a zajok, a felvillanó reklámok, az arcunkba tülekedő színes, hazug képkavalkád és a tévéből áradó folyamatos zajszennyezés búvópatakként járja át a regény szövetét. Ádám a csörgés pillanatában fél éve halott anyja lakásában tengődik éppen: munkája szokás szerint nincs, csak ambíciója, hogy egyszer végre megírja A REGÉNYT, ami majd megváltoztatja az életét, addig is maradnak a színes bulvárhírek meg az ezoterikus honlapok, hogy legyen miből fizetni a rezsit. Meg persze az angolórák: a tanítványai közé tartozik a csodaszép, de lelkében egyszerű Niki, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az aktuális valóságshow-ba, és Ádámtól remél protekciót, akinek az apja már szerepelt néhányszor a tévében. De hozzájár Célia is, saját állítólagos lánya, igaz, azt maga sem tudja, hogy valóban rokoni szálak fűzik-e hozzá. Célia anyja fiatalon egy futó ismeretség volt az életében: a nő akkortájt egy szerelmi háromszög egyik pontján kínlódott éppen (azon, amelyik általában nagyon meg szokta szívni), gyereket viszont nagyon szeretett volna, így megkérte régi ismerősét, Ádámot, hogy egy kémcsőnyivel járuljon hozzá a mesterséges megtermékenyítéséhez. A férfi azóta se tudta meg, mi lett a sorsa a fiolának, melyet azon az estén a hűtőben hagyott. A jelek szerint azonban most készen kapott egy kamaszgyereket (vagy sem). A kérdés nem eldöntetett, de pont elég arra, hogy Ádámban a „mi lett volna, ha” jegyében elindítson egy gondolatfolyamot.

Rakovszky Zsuzsa azonban nagyon jó érzékkel és ízléssel csírájában fojtja el a hamis és minden alapot nélkülöző nosztalgiát: a saját életét és érzelmeit menedzselni képtelen Ádám ugyanis van annyira reális, hogy tudja: a boldognak vélt családi idill halálosan boldogtalanná tette volna:

„…közben persze tudom, hogy semmi sem így lett volna: hogy nyűgös és ingerlékeny lettem volna az átvirrasztott éjszakáktól, hogy gyerekkocsi-tologatás közben idegen nők mellére és lábikrájára sandítottam volna titokban, teli tehetetlen haraggal és bűntudattal, én, a nyomorult rab, akinek ez a két nő a rabtartója, a kocsiban gagyogva gesztikuláló, tej-, keménytojás- és pelenkaszagú apró zsarnok, meg az anyja”.

Nem alkalmasabb az apaszerepre felnőtt korában sem: amikor Célia anyja, Zsani kétségbeesetten hívja fel azzal, hogy a lány nyom nélkül eltűnt, akkor Ádám bár tevőlegesen segít neki a kutatásban, valójában mégis jobban izgatja kútba esett randija az álomszép Nikivel, vagy a sehová sem kifutó szerelmi viszonya a férjezett Henivel. Jellemző eset, hogy a nagylakásból azért akar minél előbb egy garzonba költözni, hogy a nő, ha netán kidobná a férje, még véletlenül se költözhessen hozzá a fiával. Ádám képtelen a felelősségvállalásra és az elköteleződésre. Nem túlzás kijelenteni, hogy enyhén pszichopata, még ha ezzel főleg csak a saját életét teszi is szerencsétlenné. A látszat ellenére ugyanakkor ez a regény nem Ádámról szól, még ha a fókusz az elbeszélő én miatt egyértelműen rajta van. A szemünk sarkából ugyanakkor egy sokkal nagyobb, összetettebb és egyben érdekesebb dráma kibontakozásának lehetünk tanúi. Ráadásul a Célia – hiába sugallja ezt a cím – nem egy, hanem minimum két ember története, egy anya-lánya (és aztán persze tágabb értelemben, azaz Ádám szerteágazó kapcsolatait is figyelembe véve, egy szülő-gyerek) regény. Központi alakja – még ha végig epizodistának tűnik is – Célia anyja, Zsani, aki egy klasszikus polgári családban nevelkedett, viszont már nagyon fiatalon lázadt a rendszerből és a családmodellből eredő konvenciók ellen.

Zsani az a hetvenes (nyolcvanas?) években szocializálódott értelmiségi, aki magasról tesz a szülői – saját kibontakozását jobbára korlátozó – értékekre, és már kamaszként elhatározza, hogy ő márpedig semmit sem fog a gyerekére erőltetni, és akkora szabadságot biztosít neki, amilyenről ő maga kamaszként csak álmodozhatott. Így is tesz: a kisiskolás Céliát kimenekíti a szerinte poroszos iskolából egy alternatív suliba, majd akarata ellenére leköltözteti egy ökufaluba, hogy végre együtt éljék át a vidéki idillt. Amikor pedig kamaszodik, az első szerelem említésére azonnal elrángatja a nőgyógyászához, hogy felírjon neki valamit. („Egyáltalán, ezek a mai gyerekek már nem csinálnak olyan nagy ügyet a szexualitásból, mint mi annak idején, ami szerintem nagyon egészséges dolog...”) Ami azonban Zsani szerint a szabadság, és ezáltal a lehetőségek és az önmegvalósítás határainak végtelen kiterjesztése, az Céliának egy olyan légüres tér, amelyben nem talál fogódzót. A korlátnélküliség, a szabályok hiánya rá ugyanis nem felszabadítólag hat, hanem éppen ellenkezőleg:

„… teljesen kifordult magából, és folyton csak azt ismételgeti, hogy miért nem bírtam én őt egy normális családba szülni... ez a normalitás, ez a rögeszméje...”

A kamasz Céliát teljesen megbénítja, hogy nincs mibe kapaszkodnia, így aztán az első adandó alkalommal lelép, hogy egy szigorú szabályok szerint működő, autoriter közösség tagja legyen.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2017. június 25.