Különös egotrip-regénnyel rukkolt elő Szijj Ferenc, nemzedéke meghatározó költője. POGRÁNYI PÉTER KRITIKÁJA.

A húszéves lírai termést egybefogó és ezzel le is záró Nereidák délutánja című 2010-es kötet és a 2014-ben kiadott, robosztus lírai teljesítményt felmutató Anyag és kátrány után – melyek a kortárs magyar líra legszűkebb élvonalának kitüntetett művei – Szijj Ferenc egy teljesen más téteket mozgató könyvet jelentetett meg. 

A Növényolimpia című könyv fülszövege nagyregényt ígér, ám jobban tesszük, ha megbarátkozunk a gondolattal: egy novellányi világot növeszt regényméretűvé a szerző. Ami nem értékítélet, ellenkezőleg: a maga nemében alaposan kidolgozott és végigjátszott az a sajátosan billegő, sejtésekre és nem eléggé világos utalásokra épülő univerzum, az a delíriumos magánmitológia, ami a Növényolimpiát működteti. A kötet rendkívül nyomasztó hangulatát a sajátos elbeszélésmód is felerősíti rendkívüli – nyilvánvalóan szándékolt – nehézkességével: a névtelen én-elbeszélő körüli történésekről a kötet jelentős részét kitevő párbeszédekhez fűzött belső kommentárokból szerzünk tudomást, így nem meglepő, hogy ezek a történések főként gondolatfutamok, -csírák és -foszlányok formájában öltenek testet. Vagyis a legtöbb akció csak az elbeszélő fejében zajlik le. Ami pedig nem vagy nemcsak ott, abban sosem lehetünk egészen biztosak: talán valóban megtörténtek, talán csak a képzelet játékai. A homályossághoz az is hozzájárul, hogy gyakorlatilag az alkoholfogyasztás körül forog minden: emiatt az egyébként is elbizonytalanított befogadó olykor teljesen kapaszkodó nélkül marad, már ami az olvasottak és annak a regényvilág valóságában való megfeleltethetőségét illeti.

Ezt a tapogatózó, botladozó elbeszélői hang is felerősíti: a belefeledkező olvasást mintegy lehetetlenné téve. A kacskaringós, betoldásokkal és elbeszélői szintváltásokkal jól megtűzdelt mondatokat egy idő után bizony komoly fáradtság kibogozni, könnyű strandolvasmánynak semmiképp sem javasolnám.

Szijj Ferenc az elbeszéléstechnikailag hasonló szövegeket tartalmazó A futás napja című, elbeszéléseket tartalmazó kötetében így ír: „Tulajdonképpen mindent olyan könnyű elmesélni. Még hozzá is kell tenni valamit. Illetve csak az nem könnyű, hogy a mondatok hogyan vannak időrendben, de egyébként semmi különös.” (12) Így látja ezt a Növényolimpia én-elbeszélője is. Fesztelenül, ezért kissé kuszán mesél a gangok és kocsmák soha ki nem józanodó népéről, az ő nézőpontjából látunk rá a regény figuráira: Arankára, Tündére, Losonci úrra, Váber Lacira, Némethre és Horváthra, Teknokol Karcsira és a többiekre, meg azokra az abszurd helyzetekre, amelyekbe velük együtt belekeveredik. A belekeveredést meg az abszurditást az is elősegíti, hogy hősünket súlyos kényszerképzetek terhelik, gondolkodásmódja paranoid, sőt néhol skizoid jelleget ölt. Néhány viszonylag röviden leírható történet vonul végig az egész regényen, egymásba átfolyva, indázva. A főhősnek egy bevásárlószatyorban tárolt csonthalmaz (Aranka férje) újratemetését kellene elintéznie, egy bizonyos kormányfőtanácsostól ígérete van, hogy forradalmi turisztikai ötleteiért cserébe jelentős pénzösszeg ütheti a markát, emellett ilyen-olyan pénz- és nőügyek miatt folytonos fenyegetettségben él. Minderre jön ráadásképp a címadó növényolimpia ötlete, ami érzésem szerint nem lett kellőképpen kiaknázva – vagy csak a cím félrevezető némileg. Az elbeszélés jelene a Kádár-korszak végére tehető, ugyanakkor több helyen mintha már a rendszerváltáson is túl lennénk.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pogrányi Péter, Revizor.com, 2017. június 27.