– Nemrég a kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésze, Laczkó Vass Róbert készített egy előadást A Kolozsvár-film címmel: szerepel benne a Kolozsvár–Napoca című Kun Árpád-vers is. A kincses város nem éppen a legszebb oldaláról mutatkozik meg ebben a szövegben. Azt gondoltam eddig, Kolozsvárról „negatív” felhanggal íni csak itt lakók kiváltsága...

– Elég kolozsvárinak éreztem magam abban az időben, a kilencvenes évek elején, hogy skrupulusok nélkül használjam a város nevét egy élményem fedőneveként, ami a múlandóság megtapasztalásakor elfogja az embert, és amiből nálam valami vad hiábavalóság-érzés született. Nem akartam elégikus lenni, azért lett a vers nyers és groteszk. Emlékszem, jobban elkábított, mint egy jobb horog, amikor először leszálltam a kolozsvári állomáson valamikor 1989 nyarán. Nyilván azért, mert nekem a gyerekkori magyar mesék fővárosa volt a város, ahol Mátyás király megleckézteti a népnyúzó városbírót, és erre fel valamifajta harmadik világbeli tülekedést kellett megtapasztalnom, ahol ráadásul leginkább újlatin szavak röpködtek a levegőben, nem „vogymuk, vala” meg hasonlók. Készületlenül ért. Nehéz ma már visszaidézni azt a diktatúrabeli, lerobbant tárgyi környezetet, azt a világvégiséget, magába zártságot, ami még Magyarországról átjőve is hátborzongatóan kontrasztos volt a számomra. Aztán a döbbenetből jó pár év múlva lett vers, de akkor már hozzákeveredett a kilencvenes évek elejének vad kapitalista káosza is, meg például az akkori kedvencem, a kolozsvári piac. – Kolozsvár mellett szárhegyi élményeiről is olvashatunk. Az ambivalens Kolozsvár-kép, illetve a legutóbbi regényének Erdély-képe eléggé eltérő: Oslo kertvárosa Marosvásárhely kertvárosára emlékezteti, de azt is elárulja, hogy romániai élményeiből vette a Boldog Észak című regényében az ötleteket az Afrika-rész megírásához. Milyen is Kun Árpád Erdély-képe, milyen barátságok, írói kapcsolatok alakultak ki?

– A nyolcvanas években volt egy civil szerveződés, amelynek keretében Budapesten, református lelkészeknél halmozták fel azt a tartósélelmiszert, gyógyszert, ami „nyugatról” érkezett adományként Romániába címezve, és amit magyar egyetemisták vittek tovább hátizsákkal Erdélybe, ahol az ottani lelkészeknél lepakoltak, akik aztán „terítették az árut” a gyülekezetben. Magam 1988 végén kapcsolódtam ebbe bele egy évfolyamtársam, Teski Tibor révén, és legutoljára 1989 december elején voltam így hátizsákkal Erdélyben. Akkor már állt a bál a temesvári magyar lelkész háza táján, és Brassó belvárosában, ahol sétáltunk, fegyveres katonák járőröztek, megállt a kés a levegőben a feszültségtől. Aztán szerveztünk egy kulturális tábort magyar középiskolásoknak 1990-ben Szárhegyen, ahol Zöld Lajos, az ott működő képzőművésztelep vezetője volt a vendéglátónk, és abban a ferences kolostorban szállásolt el bennünket, ahol a másik szárnyban akkor még csak egy atya lakott, aki minden kora hajnalban harangozott egy sort, kegyetlenül kiverve minket legszebb álmunkból az átmulatott, átbeszélgetett éjszaka után. Az első feleségemet is Szárhegyen ismertem meg. Egyébként ő kolozsvári volt akkoriban. Bartis Attilát még Pestről ismertem, a Sárvári Diákírók Köréből, a 80-as évek derekáról, közvetlen utána, hogy átjött Vásárhelyről, de akkoriban nekem még az aktuális erdélyi magyar élet egy nagy homály volt, semmit sem tudtam róla. Viszont például Zöld Lajost Attila édesapja, Bartis Ferenc ajánlotta nekünk. Ja, és érdekes, hogy Kemény Istvánnal, akit szintén a Körből ismertem már évekkel azelőtt, az Erdélybe járások idején kerültünk igazán szoros barátságba, ami azóta is tart. És Szárhegyen ismertem meg Jánk Karcsit, majd később az ő révén Vermesser Leventét, Balássy Csabát és Vida Gábort. Egy reggel a Petőfi Sándor utcai bentlakásban meg különösen emlékezetes maradt a számomra. Valamikor ’91-ben egy buli után ott éjszakáztam, és arra ébredtem, hogy a mellettem fekvő Levente és Csabika csevegnek azon a hasonlíthatatlan módon, amin csak ők tudtak, és ami a pózolás, az ironikus finomkodás, a hülyéskedés és a kedvesség sajátos keveréke volt. Erdély nekem mindig is megmaradt valami ideának, amit hiába egészítettek ki a tapasztalataim a hétköznapi, kézzel fogható valósággal, az idea fényessége, patinája nem veszett el, de hát, ha elveszett volna, nem is lett volna idea. Nem igaz?

– Az erdélyi – és tágabban – a magyar irodalomban az elmúlt évtizedben többen is megírták gyerek- és ifjúkoruk történetét, legtöbbjüknek ehhez más országba kellett költözniük. A Megint hazavárunk történetének megírásához is kellett a földrajzi távolság?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Demeter Zsuzsa, Helikon.ro, 2017. május 10.

XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 09. (719.) SZÁM