Illékony a határ biográfia és fikció, ébrenlét és álom között, mintha a valóságra is az álom tudattalan köde telepedne, de A sóbálvány nem analízis, nem kutatás, hanem az álomanyag tiszta közvetítése, amelyen az éber tudat nem hagyja utólagos értelmezői munkájának nyomát.

Takács Zsuzsa 2013-ban megjelent, Tiltott nyelv című verseskötete után idén tárcanovella-gyűjteménnyel jelentkezett. A sóbálvány tizennégy, korábban az Élet és Irodalom hasábjain megjelent, rövid írást gyűjt egybe. Vékony terjedelme ellenére sokdimenziós a kötet, mely egy álmok és a valóság mozaikjaiból építkező gyűjtemény. Hőse Z., mint Zsuzsa: a persona, a költő-prózaíró „jelmezes alteregó”-ja (ld. a későbbiekben még hivatkozott Litera-interjúban), aki hol klasszika-filológusként, hol orvosként vagy latinos műveltségű kórházi betegként gyarapítja az alakmás jelmeztárát. A maszk azonban könnyen lefejthető, nem takar túl sokat, még akkor sem, ha az alakmás nőként és férfiként egyaránt megjelenik; alatta viszont arctalan Takács alteregója. Nem egyazon alak reinkarnációjáról van szó, hiszen a kötet darabjai nem járulnak hozzá egyetlen és egységes alteregó felépítéséhez; mindegyik egy-egy külön szerep („Vajon nem játszunk-e szerepet mindannyian?” [68.]), lehetőség, ösvény, amely azonban ugyanoda vezet (vissza): magához Takács Zsuzsához, az álmodóhoz. Z. életútja számos helyen találkozik és megegyezik a szerzőével, elég csak A maszkmesterre gondolni, ahol a hős születési ideje 1938 novembere, vagy Az eltévedt zsokéra, ahol „hősnőnk” egy havannai ösztöndíj után egyetemi oktatóként helyezkedik el (szakmai nyelvet tanít Franco népének nyelvén), a Szocialista Közgazdaságtan spanyol nyelvű fejezeteit szerkeszti.

Az álomanyag érezhetően katalizátora a tárcanovelláknak – erről a Literán vele készített interjúban  is vall a szerző: Takács Zsuzsa és Z. egyaránt álmodók, hiszen a főhős is álmodik, próbálja manipulálni álmait (A szemfülész I., A szemfülész II.). Illékony a határ biográfia és fikció, ébrenlét és álom között, mintha a valóságra is az álom tudattalan köde telepedne, de A sóbálvány nem analízis, nem kutatás, hanem az álomanyag tiszta közvetítése, amelyen az éber tudat nem hagyja utólagos értelmezői munkájának nyomát. Éppen ezért érezhetjük olykor azt, hogy álomnaplót olvasunk, szinte látjuk magunk előtt az éjjeli polcon heverő, félálomban teleirkált lapokat. Ebbe a rendkívül érdekes szövetbe pedig nem lehet más beleszőve, mint maga az irodalom, a tudatalattit belakó, kötelező sorok, amelyek igaz, talált tárgyként, de szervesen épülnek a textusba: „Rossz szokás, meglehet, minden barátom óvott tőle, de kora reggel általában becsukom az ablakot, mivel lakásom nemzeti nagylétünk történelmi köztemetőjével szemben található, és a kertünkbe hajnalhasadta után érkező varjak rikoltásától dalosaim torkán akad a szó. Hó lesz hamar – jaj, akinek nincsen otthona, károgják. Hess, madár! – kiáltok rájuk ilyenkor, majd az ablakot becsukva kizárom őket.” (54.) Kiemelés az eredetiben – mint ahogy az összes idézet esetében, kurzív jelzi itt is a vendégszöveget, jelesül Kisfaludy Károly, Nietzsche és Arany sorait. A tizennégy tárcanovella összesen ötven, többek között Orwelltől, Pessoától, Thomas Manntól, Dsidától, Borgestől, Csokonaitól vagy magától Takács Zsuzsától származó vendégszöveget ágyaz magába.

A kötet utolsó előtti darabjában, A könyvek felszámolásában egy szobába beszálló „izmos, zöld levél” (73.) „meggyilkolása” mossa el ébrenlét és álom határát, hiszen, mint utóbb kiderül, Z. nem egy levelet lapított szét könyveivel, hanem egy „tojásából valószínűleg frissen kikelt gyíkot” (73.). A képtelen tévedés zavarát az elbeszélő úgy oldja fel, kikacsintva a kétkedő olvasóra, hogy figyelmezteti őt: „Ha bárki úgy gondolná, hogy Z. álmodott, téved.” (74.) A gyík megjelenésére Z. az Állatok szimbolikáját (szerző: Blueberry Hill) felütve keres és talál magyarázatot: „Az álmok ébrenlétben történő hasznosításának képességére utal a gyík, a sárkány kicsinyített formája. […] Önmaga sötét oldalára figyelmezteti az embert, megtanítja arra, hogy szoros kapcsolat áll fenn a tudattalan és a tudatos között.” (74.) A szimbólum azonban nem kap további magyarázatot, éppen csak felvillantja a tudattalan mélymozgásait, örvényeit – és megint csak egy könyv siet Z. segítségére. Az irodalom, az írásos kultúra mindvégig viszonyítási pontja és természetes közege A sóbálványnak; Z. a kötet nyitó novellájában, az Állj s felelj: ki vagy címűben (Shakespeare-idézet!) például Updike- és Kafka hőséhez hasonlítja önnön reménytelen-bolond vállalkozását: nem poétának, de magyartanárnak lenni Budapesten.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mizsur Dániel, Art7.hu, 2017. július 6.