Az Egy dadogás története kétszintű regény, olvasható önéletrajzként és egyben Erdély történeteként is, sőt egy család történeteként is. Rám inkább a könyv hihetetlen személyessége volt hatással, az hogy megismertem ezt a keserű, szomorú és mégis szerethető világot. Hogy indult a folyamat – történelmi könyvet akartál írni, és mégis önéletrajzi lett belőle, vagy eleve ilyen kettős céllal kezdtél neki a munkának?

Valóban, én egy Erdély-regényt akartam írni, de ahogy nekikezdtem, arra lettem figyelmes, hogy egyre betolakodik a történetbe a személyes történetem, a családom története, hogy mindenben ott van az apám, az anyám és én magam. Amikor ezt felismertem, váltottam és eldöntöttem, hogy rendben, akkor elmesélem, mi is történt velünk és majd meglátjuk, mit is csinálunk utána, hiszen úgyis csak arról lehet szó, ami el akarja mondatni magát.

Volt benned gát, félelem a kitárulkozástól? Nagyon mély és sok helyütt kegyetlen mondatok hangzanak el a könyvben, nem tartottál attól, hogy fájhat egyeseknek vagy az emléküknek, amit leírsz?

Nem voltak bennem gátak. Én könnyen mesélek, ez már akkor kiderült, mikor az alkoholos szakaszaim egy részén elmentem egy pszichológushoz, aki azt mondta, még soha nem találkozott olyan pácienssel, aki ennyire összefüggően el tudja mesélni, mi is történt vele. Nem kellett kínkeservvel kiszedni belőlem a dolgokat, nem klasszikus analízist csináltunk, mert én csak mondtam és mondtam. Ő mindössze annyit tett hozzá, hogy megmagyarázott bizonyos folyamatokat és áthangolt dolgokat bennem. Az már kicsit nehezebb kérdés, hogy mit is szólnak mindehhez azok, akik szerepelnek a könyvben. Anyám a kézirat első olvasásakor – és ezt végül bele is írtam a könyvbe – ki is mondta, hogy „meg fog téged veri az Isten", és azóta sem igen beszél velem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon súlyos tabukat mondtam ki a regényben, amelyekről egyébként mindenki tud. Falun nincs inkognitó, pisilni sem lehet úgy kimenni, hogy ne tudja az egész szomszédság. Ennek ellenére megvan, hogy miről beszélhetünk és mi az, amiről mindenki mélyen hallgat.

Mennyire sikerült pontosan megragadni mindazt, ami történt és mikortól válik az önéletrajz maga is fikcióvá? Hiszen azzal, hogy valaki a maga szemszögéből mesél el egy történetet, csak egyetlen szeletét tudja annak visszaadni.

Minden fikcióvá lesz az írás során, hiszen úgy mesélem, ahogy én megéltem, és úgy mesélem, ahogy mesélni tudom. Mindig benne van, hogy ez az én történetem. Elmesélem magamnak egyszer, kétszer, háromszor, majd leírom, és valami teljesen más lesz belőle, mint eredetileg volt. Van egy nyelv és egy forma, ami engem mint elbeszélőt ugyanúgy köt és bezár. Mindig is utáltam ezt a posztmodern, a regény írja önmagát tételt, de rá kellett jönnöm, hogy ez pontosan így van. Nem lehet akármit csinálni, nem úgy van, hogy azt mesélek, amit én akarok. Lesz belőle egy forma, egy anekdota. És persze vannak a könyvben betoldások, olyan megoldások, amelyeket én tettem be. Mint például a nagyapám halálát, ami az én utolsó igazságszolgáltatásom, gesztusom felé. Nem így történt, de azt gondolom, hogy ennyi jár neki.
Az egyes szám első személyi történetmondásnak ugyanakkor van egy másik problémája is: te vagy a szemtanú, ha tévedsz valamiben, a te hibád. Nem lehet bármilyen ruhát és szerepet felvenni, ismerni kell azt, amiről ír az ember. Ez pedig igencsak leszűkíti a fikciós lehetőségeket.

Ehhez kapcsolódik Erdély történetének elmesélése is, itt is változik a nézőpont, annak megfelelően, hogy ki is meséli el Erdély történetét: máshogy látja egy magyarországi, sőt egy budapesti, máshogy látja, aki ott él. Máshogy látta Erdélyt például édesapád, aki nem is értette, miért hívják őt Magyarországon erdélyinek, hiszen, ő egy alföldi ember, nem erdélyi. Te hogy közelítetted meg ezt a kérdést?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szekeres Dóra, Litera.hu, 2017. július 19.