[...]

(Visszhang) Eléggé el nem ítélhető módon nagyon rég kalandoztam már el a hagyományos „lapozzunk-végig-egy-folyóiratot-és-mondjunk-róla-dolgokat” struktúráktól, pedig egy felfedező-elemző célú rovatban alighanem a sporadika összesöprése, vagyis a részek (folyóiratok, szerzők, interpretációs stratégiák) párbeszédbe léptetése még a hagyományos bemutató-értékelő munkánál is fontosabb lenne. Éppen ezért most két, Pál Sándor Attila és Margócsy István recenziója által felvetett gondolat mentén próbálom felgörgetni Király István monstruózus naplójának (eddigi) recepcióját (?).

Hogy a kérdőjelet mi indokolja, arra (alighanem nem véletlenül) a hozzászólók legfiatalabbika, Pál Sándor hívja fel a figyelmet, mikor kijelenti, „sokan és sokféleképpen írtak a kötetről, vagy inkább a kötet ürügyén”, de ezek az írások „kevéssé szólnak a megjelent ezeroldalas monstrumról”, inkább csak azt használják ki, hogy „most lehet Király Istvánról beszélni”. És beszélnek: kritikában és esszében, tárcában és publicisztikában, folyóiratban (Rónay László a Vigiliában, Révész Sándor a Mozgó Világban) és még inkább hetilapban (TGM és Veres András a Magyar Narancsban, Pál Sándor, Margócsy István, Weiss János, Soltész Márton és Radnóti Sándor az ÉS-ben, Murányi Gábor a HVG-ben), csaknem mind élvezetes, karakteres, színvonalas írásokban, mégis: nagyon sok mindenben ugyanúgy, ugyanazokat az értelmezői stratégiákat követve, ugyanarra a következtetésre jutva. Az önmarcangolás, a magával ragadó karizma és a doktriner rendszerhűség kettőssége, az Aczéllal folytatott viharos „szerelmi kapcsolat”, a nagy csalódást keltő Czine Mihály, a „mindennapok forradalmisága” mind-mind sokak által említett vonások; még a kiemelkedő jelenetek (a Kádárral folytatott beszélgetés, a Szovjet Irodalom szerkesztéséhez kért függetlenség megtagadása, stb.) is ugyanazok. A kirajzolódó képből Király István meglehetősen kiismerhető alaknak tűnik. Csak a naplójáról tudunk meg olyan keveset: egy-egy elejtett megjegyzésből tárul fel előttünk, hogy eredetileg nagyrészt angolul írta, hogy egy részében második személyben szólítja meg magát, hogy a kötet jegyzetei minimum szokatlanok, hogy van egy utószava… Mindeközben pedig keveset tudhatunk meg a napló stílusáról, az írás minőségéről és Király értekezői nyelvéhez való viszonyáról, szűkszavúságáról vagy épp bőbeszédűségéről, egyszóval, minden olyasmiről, amit esztétikai minőségként írhatnánk le, és amire mondjuk Gyarmati Fanni naplója kapcsán például jutott hely a recepcióban.

Mindez visszavezethető a naplóműfaj határhelyzetéhez, amit Margócsy István problematizál, mikor többé-kevésbé három lehetséges nézőpontot, stratégiát ajánl egy napló elemzéséhez: egy történetit, egy etikai-pszichológiait és egy esztétikait. A nagy különbség az, hogy míg az első esetben a napló történeti forrás, a másodikban „erkölcsi dokumentum”, a harmadikban pedig irodalmi mű. Király István naplója esetében ugyanakkor nekem nagyon úgy tűnik, a legtöbb elemzőt/emlékezőt a középső nézőpont érdekelte leginkább, és az utolsó a legkevésbé: ehhez alighanem nem csekély köze van annak, hogy a megnyilvánulók többsége személyes kapcsolatban állt a napló szerzőjével.  

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Zelei Dávid, Szifonline.hu, 2017. szeptember 15.