„Hová / induljon, merre menjen, aki végül mégis rájön, / bálnában vagy bálna nélkül, a nyílt / vízen van, a semmi közepén.” – szól Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetének egyik tételmondata, már ha létezhet bármilyen centrum kívül-belül egyáltalán, akár a semmi közepe. A semmi ága. Posztapokaliptikus a vidék, a mélytengeri tátongástól a lélek leghátsó zugáig, nincs ebben újdonság semmi, már a fosszíliák erről tudósítanak, évezredek óta. Archaikus és torzó. Hiába ismerősek a szögek, a szegletek. Ismerős, nem otthonos. Az sosem volt. Itt a sebhely nem emléknyom. Mert a fenyegetettség, a sérülés, a trauma – nincs előtte-utána, nincs kezdete, csak folytatása – kódolt evidencia. Itt élünk – hangzik el háromszor is a címadó versben. Ez az „itt” pedig számos szeglet, ahova vet a sodrás, az áramlat, odataszít a muszáj. Az első szeglet mindjárt nem-hely, non-lieu: „példát venni a teknősről. Neki háza van, / de akinek nincs, szerepek mentén vagy azok ellenében, / jobb, ha építkezni kezd” – olvasható a Delta című versben, amire pár oldallal később az Öröklési rend már azzal felel, hogy „nincs mire felépíteni egy új házat”. A két állítás pedig Rilkénél nem tetőzik, hanem az ő sorába omlik bele: „kinek most nincs, nem épít házat már.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Jelenkor.net, 2017. április 15.