Halasi Zoltán új kötetén tulajdonképpen első pillantásra is látszik, hogy koncepciójában több ismert toposz, több látásmód alakul új típusú formációvá. Ezek a toposzok, narratívák gyakorta nem „társulnak”, hanem inkább egymásnak feszülnek, azonban épp a feszültség teremti meg mind a szövegek nyelvi erejét, mind azt a szellemi feszültséget, ami a könyvre jellemző. A szövegek nemcsak nyelvileg, „képileg” változatosak, hanem az egymásra rakódó utalások, rétegek, beszédmódok szempontjából is.

A Bella Italia cím jelentheti, hogy a kötet Olaszországról szól, és erről tanúskodnak az utazás motívumának megfelelően a különböző olasz városok nevét viselő versek is. De a cím erősen turisztikai íze valójában csak játékba emelése a „csábító” Itália útikönyvekből és élményleírásokból ismert képének, melynek Halasi szövegeiben sokszor épp a paródiáját (néhol „cáfolatát”) kapjuk. De olyan paródiáját, amely tulajdonképpen komolyan is veszi a címet. Hiszen a kötet egyik leghangsúlyosabb pontján, az utolsó vers utolsó sorában a beszélő a mindig megmaradó „délszaki fényről” beszél, ami megkérdőjelezi a Bella Italiára egyébként végig jellemző iróniát, és enged a cím naiv értelmezésének. De már az előző, Graz-Bécs című szövegben is megjelenik a hazaút szomorúsága, a hazaérés nyomorúsága. A beszélő talán így nyomatékosítja, hogy a hódolat mégis hódolat, illetve, épp a záró pontokon, még utoljára áthelyezi a hangsúlyokat.

A Bella Italia kötetcím és a verscímek ugyanakkor azt is elhitetik velünk, hogy egyfajta irodalmi Olaszország-körúton veszünk majd részt (mint például Guido Piovene Utazás Itáliában című könyvében), ahol, legalább nyelvileg, birtokba vehetjük az egyes városok sajátosságait. A „felidézés” igényét azonban a mű valójában egy másfajta személyességgel teljesíti, és az alcímnek (Nászút 1980) megfelelően a beszélő nászútját meséli el a szövegben N.-ként szereplő feleségével. A nászút motívumáról persze eszünkbe jut Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, és ezt az asszociációt az első vers „le is csapja”: „mi is leginkább Szerb Antalt követtük” (Indulás), hogy aztán ez a motívum később egészen másképp köszönjön vissza, mint ahogy vártuk.

A kötetkoncepciónak mintha egyik ismérve lenne, hogy a befogadás kezdetén álló olvasóban sokféle ismerős és vonzó olvasat vágyát ülteti el, aztán a szöveg valójában egészen másképp kezd működni. A felhasznált és később felülírt toposzok talán egyfajta ironikus elrugaszkodási pontként is szolgálnak, valamiféle „bevezetőként”, hogy a Szerb Antaltól induló versbeszéd később más utakra (is) találjon. Talán ezt a „másságot” jelzi már a bevezetővers (Indulás) vége is: „rovátkák egy olyan plexivonalzón, / amiről a beosztás lekopott már, / s a vonalzó is kiment a divatból.” A zárlat mintha a kötetcím ironikus, eredeti formájában már nem értelmezhető voltát is feltárná.  

A „túra”, persze, így is kulturális túra marad (ezt bizonyítja a jelentős jegyzetanyag is), ugyanakkor a Bella Italia mégis inkább két ember kapcsolatáról, intellektuális tapasztalatairól szól egy számukra szellemileg fontos térben. A Szerb Antal-utalás azért is érdekes a mű elején, mert míg a Szerb Antal-i beszélő gyakran az átadásnak egyfajta közvetlenebb szándékával adagolja a kulturális információkat, addig a Halasié inkább a rendelkezésére álló mitológiai, művészettörténeti, irodalmi ismeretek „motívumait” rejti el a víziószerű szövegek gubancaiban, mintegy a pillanatképek részeként. De amikor a szöveg bővebben részletez valamit, akkor is szorosan a versszituáció részeként teszi ezt, így az információ is részben zörejjé, morajjá válik; az olvasónak be kell kapcsolódnia az épp zajló párbeszéd-, illetve beszélgetésfoszlányokba. A jegyzetanyag, mely egyébként a mű részének tekinthető, persze módosítja ezt, azonban beszédes, hogy a főszöveg másként „működik”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kerber Balázs, Kulter.hu, 2017. szeptember 29.