A bicerei megállóhelyen. Már több olvasótól hallottam, amit egyik barátom mondott minap, hogy Krasznahorkai László nagy író, de nem vonzanak a könyvei. Azt hiszem, a mondat második felében foglalt állítás téves, legalábbis árnyalásra szorul. Ezért írom ezt a jegyzetet. Krasznahorkai könyvei kétségkívül nehéz olvasmányok, így a legutóbbi, a Báró Wenckheim hazatér (Bp., Magvető, 2016) is ilyen, mert a figyelem koncentrációját igényli, néha bizony meggyötri az embert (miként általában a jelentős művek), egyszóval olvasása kemény munka is egyben. Erőpróba. De ahogy elmélyedünk a könyvben, egyre erősebb vonzást érzékelünk, magába szív bennünket a szöveg, amely, mikor a végére érünk, sokáig fogságban tart bennünket. Ez az én személyes tapasztalatom.

A regénynek két főhőse van (aláhanyatló sorsuk elgondolkodtató párhuzamot képez): az egyik a kiábrándult, világtól elvonult, önmagát remetelétre kárhoztató tudós, a Tanár úr, a másik pedig a Báró, az arisztokrata Wenckheim család lecsúszott tagja, aki Argentínából visszatér (visszatérni kényszerül) szülőföldjére, Magyarország keleti sarkába, ahol megalapozatlan, önámító reménykedéssel afféle megváltóként fogadják. Alakja mögött felsejlik a pályakezdő nagy regény, a Sátántangó Irimiása, mint ahogy a Tanár úr is felidézi bennünk ugyanezen regény Doktorát. A szövegeknek ez az összjátéka – egy kiemelkedően fontos életmű belső koherenciája jegyében – fokozza és erősíti a Báró Wenckheim hazatér autonóm esztétikumát. Mindkét hős kudarcot vall, a Báró meg is hal, mielőtt jóvátehetné azt a sértést, amelyet Mariettának, a számára immár felismerhetetlen ifjúkori ábrándképnek okozott. Kiábrándító találkozásuk hátterében a város és a táj sivár képét szemlélhetjük. „A város annyira kicsi volt és sötét, s az utcák annyira szűkek, a házak olyan alacsonyak és lepusztultak, s az ég fölöttük meg annyira alacsony, hogy a legszívesebben azt mondta volna [a Báró], ez nem ugyanaz a város, egyidejűleg viszont el kellett ismernie, hogy mégis, ez a város pontosan az, de valahogy mintha másolat lenne”. Innen nézve a regény címe ironikus: mert nem lehet hazatérni, vagy ha mégis lehet, az csak annyit jelent, hogy meghalni. A regénynek ehhez a vonulatához tartozik az a negatív látlelet, amelyet az elbeszélő honfitársairól rajzol. Üssük fel erre nézve a könyvet, mondjuk, a 439. lapon, nekem nincs szívem idézni a szöveget.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Imre, Jelenkor.net, 2017. szeptember 4.