Utazás térben és időben. Amikor Kun Árpád korábbi regénye, a Boldog Észak 2014-ben megjelent, nem volt időm elolvasni, de most, hogy a rokon tárgyú Megint hazavárunk napvilágot látott (Bp., Magvető, 2016), a két könyvet együtt lapoztam végig. Mindkettőt megszerettem. A Boldog Észak színesebb, epikus anyaga gazdagabb, a Megint hazavárunk szürkébb, de lélekrajza mélyebb. Annak érdekesebb a cselekménye: egy afrikai férfi Beninből Norvégiába kerül beteggondozónak egy idősotthonba, miáltal ironikusan szembesülnek egy elmaradott, mágikus kultúra sokszínű hagyományai a racionális, rendezett, ám egyszersmind (nem csak meteorológiai értelemben hűvösebb) északi világgal. Ennek az új könyvnek a meséje kevésbé lebilincselő: 2006 szeptemberében egy magyar család Norvégiába utazik munkavállalás céljából. A két könyvet idézetszerűen összeköti egy közös cselekménymozzanat: a fogyatékos emberek csoportjával való találkozás kikötői jelenete. A Megint hazavárunkban nincs vudu-misztika, mint a másik könyvben, nincs egzotikum, nincsenek különleges fordulatok. Ám a visszafogott tónusok mögött, a történet mélyén súlyos probléma izzik, amit a főhős identitásválságaként lehet megnevezni. A korábbi regény elbeszélő-főhősének, Aimé Billion-nak könnyebb volt új otthonra lelnie Skandináviában, mint Kun Árpádnak megtalálnia önmagát Magyarországon vagy máshol.

Az imént a Kun Árpád nevet említettem, s ennek személyi vonatkozását tisztázni kell. Mert nem csupán az írót, a könyv szerzőjét hívják így, hanem az új regény elbeszélő-főhősét is így nevezik. Vagyis látszólag egyszerű a helyzet: Kun Árpád önmagáról írta ezt a művet. A történet szintjén ez valószínűleg így is van. A szerző és a szereplő életrajzi adatai jórészt megegyeznek. Csakhogy ez egy regény, ahol átlényegülnek a dolgok. Ez a névadás végső soron akár lehet az író csele, bár ezt konkrétan nem hiszem, ám elvileg lehetséges. Korábban Aimé Billion-ról is azt állította a szerző, hogy egyik közeli ismerőséről mintázta, ám ezt később visszavonta. Szóval nem árt ezúttal is óvatosnak lenni. Éppen ezért az önelbeszélés kérdésével nem is szeretnék foglalkozni. Nem szükséges azt vizsgálni, mennyire őszinte és vallomásszerű a szöveg. Az őszinteség nem esztétikai kategória.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Imre, Jelenkor.net, 2017. szeptember 4.